Az emberek közösségek tagjai, amelyek szokásokban, értékekben,
normákban eltérnek egymástól. Nyelvük, nyelvhasználatuk is más, ezért nyelvközösségeket
alkotnak. A nyelvközösség tagjai azonos nyelvváltozatot beszélnek.
A nyelvváltozat nem önálló nyelv, alapvetően nem tér el a köznyelvtől,
csak nyelvtani, szókészleti módosulások figyelhetők meg benne.
Minden ember egyszerre több nyelvközösség tagja (a családban, az
iskolában, a munkahelyen, barátai közt stb.), ezért több nyelvváltozatot ismer
és használ. Hogy mikor melyik nyelvváltozatot használjuk, az függ az
alkalomtól, a helyzettől, az időszaktól és a beszélőpartnertől is.
A nemzeti nyelv az anyanyelv mindenki számára ismert változata. Két
részre osztjuk: irodalmi és köznyelvre. Az irodalmi nyelv a nemzeti
nyelv legigényesebb, írott változata, nemcsak a szépirodalom tartozik ide,
hanem a tudományos értekezések, olykor a sajtó nyelve is. A köznyelv
pedig a nemzeti nyelv beszélt változata ( szokták sztenderdnek is
nevezni).
Az alacsonyabb rendű, bizalmas társalgási stílust szlengnek
nevezzük. „ A szleng az a nyelv, amelyik leveti zakóját, megköpi a markát és
munkához lát.” (Partridge) A szleng régebben a fiatalok nyelvhasználatát
jellemezte, de ma már szinte minden korosztálynál megfigyelhető. Bevonult a
sportnyelvbe, a rádióba, televízióba, sőt a politikusok is használják.
Minden nyelvre jellemző, hogy földrajzilag (vízszintesen, tájanként) és
társadalmilag (függőlegesen, szociológiai szempontból) tagolódik. A
földrajzi tagolódásból születnek a nyelvjárások (dialektusok), a
társadalmiból a szociolektusok (csoportnyelvek, szaknyelvek, korosztályi és
rétegnyelvek).
A vidéki városok köznyelvére gyakran erős nyelvjárásiasság jellemző. A
köznyelv területi változatai az úgynevezett regionális köznyelvek.
Nyelvjárási színezete van pl. Szeged, Debrecen, Veszprém, Salgótarján, Szolnok,
Cegléd és Kaposvár köznyelvének.
Magyarországon nyolc nagyobb nyelvjárást különböztetünk meg:
1. nyugati nyelvjárás (Győr-Moson-Sopron, Vas,
Zala és Veszprém megye)
2. dunántúli nyelvjárás (Győr-Moson-Sopron, Somogy,
Veszprém, Tolna és Fejér megye, a Csallóköz és a Mátyusföld Vágtól nyugatra eső
része)
3. déli nyelvjárás (Somogy déli része, Pest és
fejér megye néhány települése, a Duna mente, a Duna-Tisza köze, Szeged, Makó,
Hódmezővásárhely környéke, Baranya, Sárköz, Szlavónia magyarlakta területei)
4. tiszai nyelvjárás (a Tisza környéke
Hajdú-Bihar megyéig)
5. palóc nyelvjárás (Budapest-Cegléd vonalától
északra , Borsod-Abaúj-Zemplén megye, a Vágtól keletre eső vidék)
6. északkeleti nyelvjárás (Borsosd-Abaúj-Zemplén
keleti része, Szabolcs és Hajdú-Bihar megye)
7. mezőségi nyelvjárás ( Románia magyarlakta
területeinek nem székely része kolozsvár központtal)
8. székely és csángó
nyelvjárások (Székelyföld, Gyimes, Tolna megye néhány falva)
A szociolektusok kialakulását az iskolai végzettség,
foglalkozás, a korosztályok, szabadidős tevékenységek stb. befolyásolják. Az
ide tartozó nyelvváltozatokat szokás csoportnyelveknek nevezni.
A csoportnyelvek között külön egységet képeznek a szaknyelvek.
Főleg szó- és kifejezéskészletükben térnek el a köznyelvtől. Az azonos
szakterületen használt jellemző szavak összességét szakszókincsnek (terminológiának, szakzsargonnak)
nevezzük. A szakszavak (terminus technicusok) egyértelműbbé, pontosabbá
teszik a közlést. (Pl. a metafora, alliteráció, narrátor az irodalom, a fotoszintézis,
kétlaki, sziromlevél, inda a növénytan szakszavai.)
A csoportnyelvekhez sorolhatjuk a hobbinyelveket is,
amelyek valamilyen szabadidős tevékenység, pl.bélyeggyűjtés, természetjárás,
vitorlázás, sakkozás kapcsán jöttek létre. (Itt érdemes megjegyezni pl. a
harmincas években lezajlott sportnyelvújítást, amely sok új szót hozott
nyelvünkbe: hajrá(finis), szöglet(korner), hátvéd(back), les(off side),
mez(dressz) stb.
A csoportnyelvek sajátos változatai a korosztályi vagy rétegnyelvek.
Ezen belül megemlíthetjük például a kisgyermekek (óvodások), nyugdíjasok
vagy az ifjúság nyelvét. Az ifjúsági vagy diáknyelvre jellemző a
nyelvi humor, a szemléletesség, képszerűség (pl. eltűnt, mint maci a
málnásban), a rövidítések (pl. matek, aji, ubi). A diákok gyakran új
szavakat alkotnak, vagy a régieket használják más jelentéssel (-> az
elkülönülés, titkosság vágya).
A csoportnyelvekhez sorolhatjuk még a tolvajnyelvet vagy argót,
amelyre különösen jellemző a titkosságra, elkülönülésre való törekvés. Elemei folyamatosan
átáramolnak a szlengbe és a diáknyelvbe (pl. drótoz, spurizik, szipózik).
A szaknyelvek és korosztályi nyelvek határán helyet foglaló katonanyelvnek
(bakanyelv) főleg szókészlete (pl. fókamotor=felmosófa) és
szóláskincse (pl. olyan sötét, hogy világít benne a feketekávé.)
tér el a köznyelvitől.
Egy ember több
csoportnyelvet, sőt esetenként több nyelvjárást is használhat élete során.
Előfordulhat az is, hogy egyes helyzetekben nemcsak nyelvváltozatot, hanem
nyelvet is kell váltani. Ekkor beszélünk bilingvizmusról (kétnyelvűségről).
Ez a jelenség kisebbségi, nemzetiségi területeken jellemző, ahol az emberek
családi, baráti körben az anyanyelvüket, hivatalos helyeken pedig az
államnyelvet használják.
A nyelvhasználat nemcsak csoportonként, hanem egyénenként is eltérhet.
Minden embernek van csak rá jellemző szavajárása, egyéni
nyelvhasználata. Ezt nevezzük idiolektusnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése