Moliére komédiáiról röviden IV. (Don Juan) - IRODALOM- ÉS DRÁMATÉTEL

A Tartuffe után született meg a Don Juan vagy a kőszobor lakomája című Moliére-dráma. Don Juan, a csábító története vándortéma az irodalomban (és a zeneművészetben is), a támát sokan feldolgozták Moliére előtt és után is. A cselekmény a főhős szerelmi kalandjainak sorából és az ezekből fakadó bonyodalmakból áll: tiltott szerelmek, csábítási trükkök, elhagyott nők, dühös férjek és fivérek.

Moliére Don Juanja megszökteti a kolostorból szerelmét, Donna Elvirát. Elveszi, de miután megunja, elhagyja. A nő fivérei ezért üldözni kezdik. Közben Don Juan már újabb szoknya után fut: csónakba is száll, hogy kövessen egy mással jegyben járó lányt. A csónak felborul, egy paraszt menti ki Don Juant a vízből, aki viszont „hálából” elcsábítja a paraszt feleségét, s meg is veri a méltatlankodó parasztot. 

Don Juan egy olyan karakter, akinek mintha nem lenne egyáltalán lelkiismerete, nem egyszerűen egy szoknyavadász a komédia hőse, inkább egy csak saját szabályait ismerő ember, aki képmutató, cserbenhagy másokat, nem érez hálát, sem lelkifurdalást. Mindezért megbűnhődik, mert amikor (az általa megölt) Parancsnok kőszobrával vacsorázik, megnyílik alatta a föld. (Székely Gábor rendezésében 1995-ben az Új Színházban Cserhalmi György főszereplésével ennél a jelenetnél rengeteg gyertya gyulladt ki, míg Don Juant a szürkeség nyelte el.)

Bár Don Juan egyértelműen álértékeket képvisel, a mű végén "a gonosz elnyeri méltó büntetését", és a komédia műfajához sorolják legtöbbször a Don Juant, ez a történet mégsem nevetteti meg a nézőt vagy olvasót annyira, mint a legtöbb Moliére-komédia. 

Moliére komédiáiról röviden III. (A mizantróp) - IRODALOM- ÉS DRÁMATÉTEL

Nem a legvidámabb (bár saját korában komédiának számított) A mizantróp vagy más fordításban Az embergyűlölő című Moliére-darab. Ahogy a Kényeskedők és a Tartuffe, A mizantróp is kritikája a korabeli társadalomnak. Főhőse, Alceste el szeretne határolódni az őt körülvevő képmutató, hízelgő világtól. Erre biztatja barátját, Philintét is. Úgy dönt, ezután őszintén megmondja mindenkinek, mi a hibája. Szerelme, Céliméne viszont pont ebben a világban érzi jól magát, szereti azt a közeget, amit Alceste megvet, például azt, hogy márkik udvarolnak neki. 

Amikor Arsinoé, Céliméne barátnője „leleplezi” Céliméne levelét, amelyben udvarlóit gúnyolja és nevetségessé teszi, a márkik elfordulnak a nőtől, viszont Alceste továbbra is vele akar élni – de ettől a világtól távol, elvonulva valahová. Céliméne erre képtelen. 

Ez a Moliére-darab a legkevésbé komikus. Felfogható úgy is, hogy Alceste egy zsörtölődő, magába forduló alak. Képzeljünk el egy olyan embert, aki mindig "megmondja a magáét". Ez idegesítő is lehet, én nem biztos, hogy mindig a többiek épülésére szolgál, sőt, gyakran sértődés is lehet belőle. Felvetődhet az a kérdés is az emberekben, kicsoda ő, hogy bírál másokat, miért éppen ő tudja, mi a jó és a rossz? Így szemlélve lehet valóban komikus Alceste karatktere, de ha a környezete romlottságát, képmutatását hangsúlyozzuk, áldozat is. Áldozat, hiszen egy olyan világban kényszerül élni, ami hazug, és amit megvet. És a szerelem áldozata is, hiszen olyan nőt szeret, aki ennek a megvetett világnak a része. 

Valószínűleg nem véletlen, hogy a főszereplő neve Alceste. A görög mitológiában Alkésztisz Péliasz király leánya (tehát a nem nem stimmel), aki hajlandó volt meghalni férje helyett, s ezzel az önfeláldozó szerelem jelképévé vált. A férjnek Apollón ajánlotta fel, hogy valaki meghalhat helyette, ha vállalja, a halála órájában. De a történet jól végződik, Héraklész visszahozza Alkésztiszt az alvilágból, és boldogan élhet tovább szerelmével. Tehát nem csak az önfeláldozó szerelemről van itt szó, hanem egy olyan nőről, aki az alvilágot is megjárta a szeretett férfiért. Ennek ismeretében erősebb hatása van Alceste és Céliméne kapcsolatának.

A darab sok érdekes kérdést felvet, amelyeket érdemes végignézni egy elemzésnél. Alceste egy nevetséges különc vagy egy aszketikus bölcs? Valóban el tudunk-e határolódni a világtól, amelyben élünk, amelynek mi is részei vagyunk? Mit jelent a valódi barátság (pl. Alceste és Philinte, illetve Céliméne és Arsinoé kapcsolatából kiindulva)? A szerelem is , mint a barátság, függ attól, hogy „jó ember” legyen a tárgya? (Alceste szereti Céliméne-t, pedig tudja, hogy ugyanolyan, mint az a világ, amit utál.

1971-ben a Madách Kamarában Gábor Miklós és Domján Edit főszereplésével rendezte meg A mizantrópot Vámos László. Ascher Tamás ’91-ben Kaposváron Lukáts Andorral és Börcsök Enikővel, a Katona József Színházban pedig ’88-ban Cserhalmi György és Udvaros Dorottya, 2013-ban pedig Fekete Ernő és Ónodi Eszter főszereplésével láthattuk. Érdekes megoldás volt a Krétakör előadása 2004-ben, Schilling Árpád rendezésében, amiben homoszexuális közegbe helyezték a főhőst; a főszereplők ebben az előadásban Mucsi Zoltán és Rába Roland voltak.

Moliére komédiáiról röviden II. (Tartuffe) - IRODALOM- ÉS DRÁMATÉTEL

A kényeskedőkhöz hasonlóan a Tartuffe is nagy sikert hozott, a királynak is tetszett, viszont az egyház képviselői nagyon felháborodtak. Úgy érezték, az (ál)vallásos Tartuffe nevetségessége őket teszi nevetség tárgyává, s elérték, hogy a művet betiltsák. A Tartuffe előadásának engedélyezéséért ezután kész harcok folytak. Moliére még a csatamezőre is küldött két színészt követségbe a királyhoz, hogy engedélyezze az előadást, de ez alatt Párizsban a királyi gyóntató, egy érsek kiátkozta a darabot. Végül sikerült újra színpadra állítani, ám ez az új verzió már sokban különbözik az eredetitől: az eredetileg 3 felvonásos dráma 5-re bővül; Tartuffe nem arat diadalt, végül –a királynak köszönhetően – megbűnhődik; Elmira erkölcsös feleség (eredetileg nem volt az) és Cléante is nagyobb szerepet kap bölcs mondásaival.

 

     Az expozícióban Pernelle asszony, Orgon anyja ostorozza a ház lakóit – szerinte – feslett életmódjuk miatt, s ahogy végigsorolja a családtagokat,  mindenkit megismerünk, megtudjuk azt is, hogy Orgon házában lakik a szent életű Tartuffe is. Azaz csak Orgon, a családfő és Pernelle asszony szerint szent életű, a többiek nem kedvelik. Tartuffe egy álszent, kedvére eszik-iszik, ingyen dőzsöl Orgonéknál. A dráma elején tehát a fiatalok (Mariane és Damis – Orgon gyermekei; Valér, Mariane szerelme és Elmira, a fiatalasszony) életmódja áll szemben az aszketikus, szent életmóddal, melyet Pernelle asszony, Orgon és Tartuffe képviselnek. Dorine, az éles nyelvű szolgáló és Cléante, Elmira testvére inkább külső szemlélők. Kiderül az is, hogy a szent élet, valójában álszent, s innentől kezdve az egyenesség és a hazugság kerülnek egymással szembe. A fiataloknak vagy meg kell változniuk, vagy „meg kell dönteniük Tartuffe hatalmát”, különben nem lehetnek boldogok. Ez az alaphelyzet. 

A bonyodalom folyamatosan bomlik ki: először a fiatalok próbálják megvívni csatáikat Orgonnal, Mariane nem akar Tartuffe-höz menni, Damis pedig kikel az álszent ellen – egyik sem ér célt, sőt Orgon elkergeti a fiát. A későbbi „csatákat” is Tartuffe nyeri: Orgon továbbra is hisz neki, annyira, hogy minden vagyonát ráíratja. De Elmira megtalálja Tartuffe gyenge pontját: tetszik neki Elmira, s a fiatalasszony éppen ezt használja ki, cselhez folyamodik (ezért nevezhetjük cselvígjátéknak is a Tartuffe-öt). Az ember legjobban saját fülének és szemének hisz, ezért Elmira férjét, Orgont az asztal alá bújtatja: legyen tanúja annak, milyen álszent és szemérmetlen Tartuffe, hiszen épp jóakarója feleségét akarja elcsábítani. Az „Orgon az asztal alatt” jelenet a helyzetkomikum kiváló példája. Remek lehetőségeket ad a színészeknek, hogy Orgon csak hallja, de nem látja, ami az asztal felett történik. Orgon megvilágosodása a dráma tetőpontja.

Ám úgy tűnik, kései ez a megvilágosodás, mert Orgon hiszékenységéért megkapta a neki járó büntetést: egész vagyona immár Tartuffe-é. Mégsem érzünk teljes elégtételt, hiszen Orgon butasága miatt egész családja szenved. A megoldást a király jósága hozza. Rex ex machina- meseszerű fordulatként megjelennek a király emberei: Tartuffe-öt régóta keresik, most elfogják, Orgon pedig mindenét visszakapja, s végül „az igaz és nagylelkű szerelmet” emlegeti, úgy tűnik, használt a lecke, megváltozott az értékrendje.

     „Magyar” Tartuffe-ök voltak: Mucsi Zoltán (’93), Eperjes Károly (’96), Gazsó György (’99), Rába Roland (2000), Fekete Ernő (2004), László Zsolt (2006).

  A mizantrópról és Moliére-ről.

Röviden a francia klasszicista színházról - DRÁMA- ÉS IRODALOMTÉTEL

    Európában a 17-18. század jellemző szellemi mozgalma, eszmeáramlata a felvilágosodás. A kultúra meghatározó tényezője az ipar és a kereskedelem lett,

a polgárság egyre nagyobb szerephez jut  - a felvilágosodás a polgári társadalom kialakulását készíti elő, támadja a feudális világ ideológiáját. „A felvilágosodás – Kant szerint - az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.” (pl. egyház, állam)

A kor emberének egyre nagyobb szüksége lesz az „evilági” ismeretekre; a cél a világ megismerése (a vallás helyett a tudomány segítségével, a kulcskérdés: ki tud többet a világról, megismerhető-e  a világ.

     Ezzel kapcsolatban két filozófiai irányzat jön létre.

 A racionalizmus szerint a világ gondolkodással ismerhető meg. Képviselője pl. Descartes, Newton. Descartes: „Cogito, ergo sum.” ( Gondolkodom, tehát vagyok.)  Az értelem valamennyi ismeretünk forrása, az ember legfontosabb értéke az ész, a gondolkodás. Ez a filozófiai irányzat az alapja a klasszicizmusnak mint stílusirányzatnak. A klasszicizmus neve utal arra, hogy mintájának a klasszikus görög és latin műveltséget tekinti. A klasszicista művek jól szerkesztettek, megfelelnek különböző szabályoknak, átláthatóak. Például a drámaírásban Arisztotelész Poétikáját mintául véve a francia Boileau versbe szedve Ars poeticájában újra megfogalmazza, mi is a hármas egység, de sokkal szigorúbban „betartatja” a kor drámaköltőivel, mint Arisztotelész. Boileau számára a színpadon a legfontosabb az igazság, a józan ész és az erkölcs. A cselekmény egy szálon fusson, egy helyszínen, egy nap alatt játszódjék, és az expozícióból derüljön ki minden, a konfliktus megértéséhez szükséges információ. A nézőt ne érje meglepetés.  Aki nem eszerint ír, nem megfelelő a drámája.

     A racionalizmus mellett kialakult egy másik filozófiai irányzat,  a szenzualizmus vagy más néven empirizmus, mely szerint a világ érzékeléssel, tapasztalással ismerhető meg. Képviselője pl. Locke és Bacon.

    A szenzualizmus is alapja egy új stílusirányzatnak, a romantika előfutárának, a szentimentalizmusnak.  (A szentimentalizmus jellemző műfajai az irodalomban az elégia és a regény.)

    A klasszicizmus és a szentimentalizmus mellett jelen van a művészetekben egy harmadik stílusirányzat, a rokokó, „a barokk kicsinyített mása”.

A klasszicizmus nagyjai a festészetben pl. Ingres, Barabás Miklós, id. Markó Károly; klasszicista épület pl. a Nemzeti Múzeum (Pollack Mihály); a zenében pedig Haydn, Mozart, Beethoven korszaka ez.

     A klasszicista drámáról elsőként a francia klasszicista triász, Corneille, Racine és Moliére jut eszünkbe. Ebben az időben Franciaországot az abszolutizmus jellemezte, Versailles-ban, a királyi udvarban még a barokk monumentalitása csillogott, de az előadott drámák már a klasszicista eszménynek feleltek meg.

     A királyi udvarban mindenkinek megvolt a maga „szerepe”, amit egész nap „játszott”. Az élet szigorú etikett szerint zajlott. Pl. a király reggeli öltözködése nyilvános látványosság volt az udvar tagjainak; este ünnepségeken, lakomákon vigadtak. XIV. Lajos ragadványneve, a Napkirály is egy színházi balettelőadásnak köszönhető, ahol a király a napistent, Apollót alakította.

     Nem csak az udvari színházakban folytak előadások. A polgárság számára voltak nyilvános színházak, sőt, a plebejusok is járhattak az ún. vásári színházakba pl. Théatre de la Fiore-ba. A színház a társadalmi érintkezés egyik fő helye lett.

Az első színházakat labdaházakból alakították át.

(Jelentősebb színházak: Hotel Bourgogne (eleinte itt játszott a királyi társulat), Marais színháza, Illustre Théatre.)

     A színész a színházban elsősorban szónok volt, azaz a szövegre nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a mozgásra. A mozgásban főleg az udvari tánc szolgált mintául, de természetesen csak a zenés darabokban volt jellemző. Moliére is több darabjához kapcsolt balettbetéteket. Pl. Az úrhatnám polgárhoz. Ezekhez a darabokhoz a zenét nagyrészt szerzőtársa és egyben riválisa, Lully szerezte.

     A színészet a francia udvarban megtanulható mesterségnek számított, s a művészeknek mindent aprólékosan meg is kellett tanulniuk. Semmit sem bíztak a színész „kiszámíthatatlanságára”, az improvizációnak nem adtak teret. A színpadon a hitelességnél fontosabb volt az illendőség pl. nem szabadott hátat fordítani a közönségnek; Racine Iphigénia című darabjában az egyik legnagyobb hibának azt tartották, amikor Akhillesz nem veszi le a sisakját, miközben Agamemnonnal beszél.

     A színészek a kornak megfelelő elegáns kosztümöket hordtak a színpadon, abroncsos szoknyát, parókát. Ha a szerep megkívánta egy-egy jelzés értékű ruhadarabot is felvettek pl. sisakot, vértet, turbánt. Díszlet nem volt, csak kellékek.

     Ekkor alakult ki az ún. kukucska- vagy dobozszínpad, ami máig is a legelterjedtebb színpadi forma. Jellemzője, hogy befelé mélyül, nincs emelvényen. A színpad előtt gyakran volt egy zenekari árok a zenészeknek.

     Ennek a kornak a találmánya a függöny is. A függöny összehúzása az idő múlását fejezte ki. Erre azért is volt szükség, mert az angol jelenettechnika helyett a franciák a felvonástechnikát alkalmazták, ahol megengedett a kisebb időbeli „ugrás”, s ami az alatt történik, az a dialógusokból derül ki.

A női szerepeket nők játszották.

     A francia klasszicista triász tragédiaköltője a Cid szerzője, Corneille, és a Phaedra írója, Racine. Mindketten a szenvedélyes, végletes jellemű hősöket kedvelték. Gyakoriak témáik között az ókori, illetve a történelmi témák, valamint a szerelem, a szenvedély szembeállítása a becsülettel és az erkölccsel.

     A triász komédiaköltője Moliére.