Európában a 17-18. század jellemző szellemi mozgalma, eszmeáramlata a felvilágosodás. A kultúra meghatározó tényezője az ipar és a kereskedelem lett,
a polgárság egyre nagyobb szerephez jut - a felvilágosodás a polgári társadalom kialakulását készíti elő, támadja a feudális világ ideológiáját. „A felvilágosodás – Kant szerint - az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.” (pl. egyház, állam)
A kor emberének egyre nagyobb szüksége lesz az „evilági” ismeretekre; a cél a világ megismerése (a vallás helyett a tudomány segítségével, a kulcskérdés: ki tud többet a világról, megismerhető-e a világ.
Ezzel kapcsolatban két filozófiai irányzat jön létre.
A racionalizmus szerint a világ gondolkodással ismerhető meg. Képviselője pl. Descartes, Newton. Descartes: „Cogito, ergo sum.” ( Gondolkodom, tehát vagyok.) Az értelem valamennyi ismeretünk forrása, az ember legfontosabb értéke az ész, a gondolkodás. Ez a filozófiai irányzat az alapja a klasszicizmusnak mint stílusirányzatnak. A klasszicizmus neve utal arra, hogy mintájának a klasszikus görög és latin műveltséget tekinti. A klasszicista művek jól szerkesztettek, megfelelnek különböző szabályoknak, átláthatóak. Például a drámaírásban Arisztotelész Poétikáját mintául véve a francia Boileau versbe szedve Ars poeticájában újra megfogalmazza, mi is a hármas egység, de sokkal szigorúbban „betartatja” a kor drámaköltőivel, mint Arisztotelész. Boileau számára a színpadon a legfontosabb az igazság, a józan ész és az erkölcs. A cselekmény egy szálon fusson, egy helyszínen, egy nap alatt játszódjék, és az expozícióból derüljön ki minden, a konfliktus megértéséhez szükséges információ. A nézőt ne érje meglepetés. Aki nem eszerint ír, nem megfelelő a drámája.
A racionalizmus mellett kialakult egy másik filozófiai irányzat, a szenzualizmus vagy más néven empirizmus, mely szerint a világ érzékeléssel, tapasztalással ismerhető meg. Képviselője pl. Locke és Bacon.
A szenzualizmus is alapja egy új stílusirányzatnak, a romantika előfutárának, a szentimentalizmusnak. (A szentimentalizmus jellemző műfajai az irodalomban az elégia és a regény.)
A klasszicizmus és a szentimentalizmus mellett jelen van a művészetekben egy harmadik stílusirányzat, a rokokó, „a barokk kicsinyített mása”.
A klasszicizmus nagyjai a festészetben pl. Ingres, Barabás Miklós, id. Markó Károly; klasszicista épület pl. a Nemzeti Múzeum (Pollack Mihály); a zenében pedig Haydn, Mozart, Beethoven korszaka ez.
A klasszicista drámáról elsőként a francia klasszicista triász, Corneille, Racine és Moliére jut eszünkbe. Ebben az időben Franciaországot az abszolutizmus jellemezte, Versailles-ban, a királyi udvarban még a barokk monumentalitása csillogott, de az előadott drámák már a klasszicista eszménynek feleltek meg.
A királyi udvarban mindenkinek megvolt a maga „szerepe”, amit egész nap „játszott”. Az élet szigorú etikett szerint zajlott. Pl. a király reggeli öltözködése nyilvános látványosság volt az udvar tagjainak; este ünnepségeken, lakomákon vigadtak. XIV. Lajos ragadványneve, a Napkirály is egy színházi balettelőadásnak köszönhető, ahol a király a napistent, Apollót alakította.
Nem csak az udvari színházakban folytak előadások. A polgárság számára voltak nyilvános színházak, sőt, a plebejusok is járhattak az ún. vásári színházakba pl. Théatre de la Fiore-ba. A színház a társadalmi érintkezés egyik fő helye lett.
Az első színházakat labdaházakból alakították át.
(Jelentősebb színházak: Hotel Bourgogne (eleinte itt játszott a királyi társulat), Marais színháza, Illustre Théatre.)
A színész a színházban elsősorban szónok volt, azaz a szövegre nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a mozgásra. A mozgásban főleg az udvari tánc szolgált mintául, de természetesen csak a zenés darabokban volt jellemző. Moliére is több darabjához kapcsolt balettbetéteket. Pl. Az úrhatnám polgárhoz. Ezekhez a darabokhoz a zenét nagyrészt szerzőtársa és egyben riválisa, Lully szerezte.
A színészet a francia udvarban megtanulható mesterségnek számított, s a művészeknek mindent aprólékosan meg is kellett tanulniuk. Semmit sem bíztak a színész „kiszámíthatatlanságára”, az improvizációnak nem adtak teret. A színpadon a hitelességnél fontosabb volt az illendőség pl. nem szabadott hátat fordítani a közönségnek; Racine Iphigénia című darabjában az egyik legnagyobb hibának azt tartották, amikor Akhillesz nem veszi le a sisakját, miközben Agamemnonnal beszél.
A színészek a kornak megfelelő elegáns kosztümöket hordtak a színpadon, abroncsos szoknyát, parókát. Ha a szerep megkívánta egy-egy jelzés értékű ruhadarabot is felvettek pl. sisakot, vértet, turbánt. Díszlet nem volt, csak kellékek.
Ekkor alakult ki az ún. kukucska- vagy dobozszínpad, ami máig is a legelterjedtebb színpadi forma. Jellemzője, hogy befelé mélyül, nincs emelvényen. A színpad előtt gyakran volt egy zenekari árok a zenészeknek.
Ennek a kornak a találmánya a függöny is. A függöny összehúzása az idő múlását fejezte ki. Erre azért is volt szükség, mert az angol jelenettechnika helyett a franciák a felvonástechnikát alkalmazták, ahol megengedett a kisebb időbeli „ugrás”, s ami az alatt történik, az a dialógusokból derül ki.
A női szerepeket nők játszották.
A francia klasszicista triász tragédiaköltője a Cid szerzője, Corneille, és a Phaedra írója, Racine. Mindketten a szenvedélyes, végletes jellemű hősöket kedvelték. Gyakoriak témáik között az ókori, illetve a történelmi témák, valamint a szerelem, a szenvedély szembeállítása a becsülettel és az erkölccsel.
A triász komédiaköltője Moliére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése