Röviden az ókori római komédiáról és tragédiáról - DRÁMA- ÉS IRODALOMTÉTEL

A Római Birodalom a görögöket is leigázta, a görög kultúra viszont Rómát. A görög istenek, a mitológia és a drámaköltészet is a római kultúra részévé válik. Rómában azonban a tragédia kevéssé vált népszerűvé, a komédia viszont virágzott.

A görögök utánzása előtt is volt római népi színjátszás, az atellana-játék, ami körülbelül egy szüreti mulatságnak felelt meg. Nevét egy településről kapta. Állandó szereplőkkel dolgozott pl. Macco vagy Maccus, az „álhülye”, Dossenus, a haspók, Bucco, a kopasz bolond vagy Pappus, a vén.

Az atellánán kívül fontos műfaj volt még a pantomim, melyet előadó (narrátor), kórus és zene is kísért, valamint a mimusjáték (szintén énekkel és tánccal), melyet maszk nélkül adtak elő, és nők is szerepelhettek benne. Jellemzőek voltak még a mítosztravesztiák (mítoszok kifigurázása) és a phlüaxok (bohózatok).

A római színház nem völgybe épült, mint a görög, hanem egy, a városban magasodó épület volt, de a görög mintát követve. Népszerűek voltak az arénák (pl. állatviadaloknak) és az amfiteátrumok (= két teátrum „szembefordításából” épült). Az orkhesztrának nem volt már jelentősége, nem volt kórus, ezt a helyet az előkelő nézők helyei váltották fel. Újítás volt a függöny. A scene fronsot, azaz a színpad hátsó falát megmagasították, így az egész épületet be tudták fedni ponyvával rossz idő esetén. Világítás még itt sem volt, nappal játszottak. Egyszerű díszleteket használtak: festett fatáblákat toltak be. A jelmez és a maszk a görög mintát követte. A társulat vezetője az ún. dominus gregis volt. Voltak próbaelőadások, de a drámák nem versenyeztek egymással, mint a görögöknél, és az sem volt fontos, hogy mindig új művet vigyenek a színpadra.

A szegényebb társulatok ún. pulpitumon, azaz faemelvényen játszottak a templomok mellett, tereken.

A rómaiaknál a színház tömegmédium volt. Caesar idején 40 „színházi nap” volt, később ez 100-ra is emelkedett.

A komédiának két fajtáját ismerték. Ha a történet görög környezetben játszódott comoedia palliatanak, ha rómaiban comoedia togatanak hívták a pallium és a tóga után. Tartalmi ülönbség azonban nem volt a két típus között.

LIVIUS ANDRONIUCUS, egy tarentumi rabszolga, aki az Odüsszeiát is lefordította latinra, azt a feladatot kapta, hogy fordítson le egy görög tragédiát és egy komédiát. Valószínűleg így indult a latin nyelvű dráma karrierje a görög mintát követve. A római komédia két nagy szerzője PLAUTUS és TERENTIUS.

PLAUTUS Kr. e a III. században élt. Társulatával 30 éves koráig járta Itáliát. Valószínűleg kocsmakertekben léptek fel legtöbbször. (A rómaiaknál a színészet nem számított olyan szent feladatnak, mint görög elődeiknél. Épp ellenkezőleg, a színészekről azt gondolták, pénzért mulattatnak, kiszolgálják a közízlést. A társadalmi helyzetük sem volt megbecsült.)

Plautus drámáiban sokszor gúnyolódik, köznapi, gyakran trágár nyelvet használ. Nagyon népszerű volt. Szereplői hasonlóak Menandrosz figuráihoz: szigorú apák, léha fiúk, szajhák, élősdik, hencegő katonák uzsorások, dajkák, kerítők – mind, akik a későbbi komédiairodalom alakjai is. Művei közül talán legismertebbek: az Amphitruo (Amphitryon történetének újabb feldolgozása), A bögre (hőse a tipikus fösvény), Az ikrek (Shakespeare Tévedések vígjátékának vélt elődje) és A hetvenkedő katona.

A pun TERENTIUS eredetileg szintén rabszolga volt. Kr. e . a II. században élt. 25 évesen tűnt el Görögországot járva. 6, eléggé hasonló komédiája maradt fenn (Az androsi lány, Az élősdi, Herélt, Az anyós, Önkínzó, Testvérek). Terentius kevésbé szókimondó, mint Plautus. Mértéktartó, „illendő” humorának köszönhetően még a középkorban is olvasták. Nála is örök téma a szerelem, a nemzedékek vitái, de az öregekről tisztelettel ír.

A római tragédia legjobb alkotásai (egy Varius-mű és Ovidius Medeája) nem maradtak fenn, csak olvashatunk róluk. Augustus korában, az aranykorban keletkeztek, Plautus és Terentius munkássága után. A későbbi szerzők közül SENECÁt, Nero nevelőjét kell megemlítenünk. Tragédiái ugyan nagy hatással voltak a későbbi korokra, de főként a görög tragédiaírók témáit gondolják újra ugyanolyan formai eszközökkel (pl. Medea, Phaedra, Oedipus, Agamemnon). Cselekményei kevésbé bonyodalmasak, de nagy hangsúlyt fektet a kegyetlenség ábrázolására, a páthoszra, a végletekre.

Röviden az ókori görög komédiáról - DRÁMA- ÉS IRODALOMTÉTEL

A komédia a tragédiánál kevésbé volt jelentős drámai műfaj az ókori görögöknél. Míg a dionüsziákon három napig játszottak tragédiákat, a komédiákra csak egy napot szántak; ezen az egy napon 5 művet adtak elő. Az ókori görög komédiának 3 korszakát szokták megkülönböztetni: az óattikai, a közép-attikai és az újattikai komédia korát. (Attika görög régió, melynek Athén a fővárosa, központja.)

A komédiákban kezdetben nagyobb létszámú volt a kar, mint a tragédiákban. 24 főből is állhatott. Fontos szerepe volt az ún. agónban, ami egy vitajelenet volt a kórus két fele között, illetve a parabiszban, amikor a kar a közönséghez szólt közvetlenül tanácsokkal, csúfolódásokkal vagy istenekhez fohászkodtak. Az újkomédia idejére azonban a kar teljesen elvesztette a jelentőségét. Az orkhesztrát –ezért is – egyre kevésbé használták, viszont a szkéné tetején is játszottak már.

A komédiaszínészek öltözete kissé eltért a tragikus színészekétől. Kothornosz, azaz magasított talpú cipő helyett ők szandált viseltek vagy mezítláb játszottak, rövid ruhákban, amit gyakran a hasánál kitömtek a komikus hatás kedvéért.

Az óattikai komédia idején, az V. század közepén, Periklész korában állítólag 111 komédiaszerző működött, de csak egynek, Arisztophanésznek maradt fenn 11 műve. Arisztophanész parasztcsaládból származott. Komédiáiban a paraszt mindig okos, talpraesett, ravasz ember. Műveiben kigúnyolja azokat, akik a nép nevében szónokolnak, nem szereti a filozófusokat, főként a szofistákat, a politikusok mellett gúnyolja a kortárs művészeket, például Euripidészt, és a nők közéleti törekvéseit. Kicsúfolja a bürokráciát, és mindig a háború ellen szól.

Akharnaibeliek című drámájában például egy paraszt annyira megunja már a háborúskodást, hogy különbékét köt. Példáját sokan követik, s végül csak a két hadvezér marad a csatamezőn.  A Béke főszerelője is egy egyszerű ember, egy szőlősgazda, aki egy ganajtúrón repülve indul az Olümposzra. A Lüszisztratéban pedig az asszonyok akarnak békét: szerelmi sztrájkba fognak, míg véget nem ér a háború.

A Madarak főhősei, két athéni, ügyeskedők, akik a felhőkön fel akarják építeni Felhőkakukkvárát, hogy elfogják az istenek elől az áldozatok füstjét, s aztán megzsarolják az isteneket s az embereket is.

A Darazsak a bíróságot, a Lovagok a politikusok üzelmeit teszi nevetségessé, de az egyik politikus nem nagyon nevethetett az előadáson, mert magára vette a gúnyolódást és megverette Arisztophanészt. A Békák is kortársat gúnyol, csak nem politikust, hanem Euripidészt: Aiszkhülosz legyőzi az alvilágban Euripidészt, döntőbíró Dionüszosz.

A Felhők Szókratészt, a filozófust gúnyolja. A dráma szerint Szókratész egy kosárban ücsörög, ami a magasból lóg le, onnan bámulja a felhőket. Arisztophanész (hibásan) szofista filozófusnak ábrázolja Szókratészt. A drámában egy fiú adósságokba dönti apját, az apa Szókratész iskolájába viszi a fiút, hogy megtanuljon jól érvelni, hátha ezzel a tudással majd ügyesen kibújhat kötelezettségei alól. A fiú félreérti a tanításokat és elveri apját, aki bosszúból felgyújtja Szókratész házát.

Amikor Spárta győzött Athén felett, a demokráciát egyre inkább felváltotta az arisztokrácia uralma, a komédia témája a közélet felől egyre inkább a magánélet felé fordul.

A közép-attikai komédia korszakából nem maradt ránk dráma. Valószínű, hogy ebből a korból származik a népszerű Amphitryon-történet. Zeusz Amphitryon bőrébe bújik, hogy annak feleségét elcsábítsa, mert a nő nem hajlandó megcsalni férjét. Hermész pedig a férfi szolgájává „válik”, így kettős cserebere adhat lehetőséget a helyzetkomikumokra. A téma az európai drámairodalomban számtalan feldolgozást ért meg.

Az újattikai komédia atyja Menandrosz. (III-IV. század, a hellenizmus kora.) Tőle sem nagyon maradtak fenn drámák (az Embergyűlölőt az ’50-es években találták meg, az Ítéletkérők csak töredékes), viszont nagyon nagy hatással volt a komédia későbbi sorsára. Művei középpontjában a magánélet állt, például az idősek és a fiatalok örökös tusakodása, előbbiek igyekeznek betartatni a társadalmi normákat, míg az utóbbiak pazarolják a pénzt és a szerelmesek. Megjelennek az uraikat becsapó szolgák, paraziták, nagy szerepe van a véletleneknek.