A XVII-XVIII. században a felvilágosodás eszméi Magyarországon is elterjedtek – elsősorban a bécsi udvarban szolgált testőríróknak köszönhetően. Egyre erősebben jelentkezett az igény, hogy a tudomány és az irodalom nyelve az anyanyelv, a magyar legyen, de erre az akkori magyar nyelv nem volt alkalmas. A kor írói, költői, tudósai felismerték, hogy az anyanyelv ügye szorosan összekapcsolódik a nemzeti függetlenség, társadalmi fejlődés ügyével. ( Ezt fogalmazta meg Bessenyei György Magyarság c. röpiratában. – „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”)
Először az 1790-91-es országgyűlésen terjesztették elő követeléseiket a magyar rendek, de csak az 1844. évi országgyűlés tette a magyart államnyelvvé.
A nyelvújítás tehát tudatos beavatkozás egy adott nyelv életébe, hogy az az aktuális mondanivalót jobban ki tudja fejezni, meg tudja formálni. A nyelvújítást Magyarországon Bessenyei fellépésétől (1770-as évek) egészen a Magyar Nyelvőr (folyóirat) megjelenéséig számítjuk (1872). A mozgalom vezetője Kazinczy Ferenc volt, aki Széphalomról irányította a nyelvújítás és a korabeli magyar irodalom sorsát ( a német nyelvújítás mintáját követte). A cél a magyar szókincs bővítése, az idegen szavak magyarral való helyettesítése, a stílusújítás volt, s végső soron az, hogy a magyar nyelv alkalmassá váljon európai szintű tudományos és kulturális munkák megszólaltatására.
Az újítás hívei, a neológusok rengeteg új szót gyártottak. (Pl. Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Dugonics András, Baróti Szabó Dávid, Kölcsey Ferenc Szemere Pál – költők, írók; Diószegi Sámuel, Fazekas Mihály – „botanikusok”; Révai Miklós – nyelvész; Bugát Pál.)
A neológusokkal szemben álltak az ortológusok, az úgynevezett maradiak, akik úgy vélték, nem szabad beleavatkozni a nyelv életébe „szertelen szófaragásokkal”, hanem tiszteletben kell tartani a magyar nyelv hagyományait. 1795-ben közreadták a Debreceni Grammatikát, amely alapelveiben azt tükrözi, hogy a magyar nyelv fejlődésének alapja a nyelv változatlanul hagyása.
1811-ben megjelent Kazinczy Tövisek és virágok című epigrammagyűjteménye, amely az ortológusok nemtetszését váltotta ki. Válaszul – 1813-ban – a Mondolat c. gúnyiratban tették nevetségessé Kazinczyt és a nyelvújítókat ( a címlapon Kazinczy szamárháton megy a Parnasszus felé, nevéből a Zafyr Czenczi anagrammát gyártották, de felsorolnak számtalan eltúlzott újítást is). Mesterüket védve 1815-ben Kölcsey és Szemere Pál közreadta Felelet a Mondolatra c. művét, melyben az ortológusokat támadták. A harcot 1819-ben Kazinczy zárta le, aki elismerte tévedéseit, túlzásait, de nem vetette el a nyelvújítás szükségességét. „Jól és szépen az ír, a’ki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszer’smind.” – írja Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél c. írásában. (Kazinczy maga is „gyártott” szavakat, nevéhez fűződnek hölgy, alak, pongyola, dölyf, kedvenc, emlékkönyv, évszak, ácsorog, árny, csalogány, légyott szavaink is.)
A nyelvújítók a szógyarapításnak a következő főbb formáit érvényesítették:
- elfelejtett, régi szavakat újítottak fel pl. hon, hős, aggastyán (az Ágoston személynévből), felújítottak régi személyneveket is pl. Béla, Gyula, Géza, Zoltán
- tájnyelvi szavakat tettek köznyelvivé pl. betyár, hullám, burgonya, idom, kamat, bútor
- idegen szavakat alakítottak át pl. bálna (lat. balanea), Lipcse (ném. Leipzig)
- új szavakat alkottak
szóelvonással pl. kapálból kapa, árnyékból árny, tanítból tan, vizsgálból vizsga
szóvégek megelevenítésével pl. cukrászda, szálloda, lövölde, kegyenc, újonc
szóképzéssel pl. borong. érzeleg, lazít, tanulmányoz, állítmány,körzet, folyékony, adag, példány, szenvedély, tengerész
szóösszetétellel pl. búskomor, folyóirat, szemüveg, jogerős, iskolaköteles, zongora (zengő +tambura), csőr (cső+orr), higany (híg+anyag), könnyelmű (könnyű+elméjű), rovar (rovátkolt+ barom
A nyelvújítást megelőzően nem volt egységes irodalmi nyelv. Ebben az időben dőlt el a harc a nyugati és az északkeleti nyelvváltozat között az utóbbi javára. (Ebben nagy szerepe volt Kazinczynak (aki ott lakott), valamint a neves kelet-magyarországi kollégiumoknak, a debreceninek és a sárospatakinak.)
A sok ezer szóalkotásból ma 10.000 él nyelvünkben.
A helyesírás egységesítéséért Révai Miklós és Verseghy Ferenc között folyt harc, amit a „jottista-ypszilonista háború”-ként emlegetünk. Verseghy a kiejtés szerinti írásmód mellett kardoskodott (láttya, haggya, kertye), míg Révai a szóelemző írásmódot támogatta (látja, hagyja, kertje). A Révai által támogatott írásmód vált elfogadottá.
A helyesírás ügye 1832-ben rendeződött, amikor az Akadémia kiadta a szabályzatot (A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai).
