Dióhéjban - mit nevezünk antinaturalista színháznak; Craig és az übermarionett, Brecht és az epikus színház - DRÁMATÉTEL

         Az antinaturalista színház egy gyűjtőfogalom azokra a reformtörekvésekre, amelyek elutasították a naturalista gyakorlatot követő elképzeléseket, azaz a valóság pontos megjelenítését a színpadon;  az első ilyen jellegű, fontosabb kezdeményezések az 1890-es évekből származnak (ezek legfontosabb képviselői ebben az időben Adolphe Appia és Edward Gordon Craig, majd Bertolt Brecht), de ide tartoznak az avantgárd izmusokhoz kapcsolódó színházművészeti elméletek és kezdeményezések is.

        Craig sokat foglalkozott a színpadképpel, különösen a díszlettel (pl. a lépcsők adta lehetőségekkel) és a világítással; a századfordulóig ezek a dolgok nem voltak fontosak, csak a dráma szövege és a színészi játék, elsősorban a beszéd; a színész munkájával kapcsolatban megfogalmazta übermarionett-elméletét, miszerint a színész legyen egy übermarionett, egy „élettelen alak”, amely ugyanúgy csak egy eleme az előadásnak, mint a többi; a színész tartsa távol magát a szereptől, inkább reprezentáljon, mint megszemélyesítsen; sokkal fontosabbnak tartotta a mozgást a beszédnél (egy darabig Isadora Duncannel élt).

       Bertolt Brecht szintén elutasította az átélést, de ő inkább a nézőre, nem a színészre vonatkoztatva; nevéhez köthető az epikus színház; az epikus színház elmond egy folyamatot, szemben a hagyományos „dramatikus” színházzal, amely megtestesít; az epikus színház a nézőt megfigyelővé teszi és felébreszti aktivitását, és nem bevonja a színpadi helyzetbe; döntésekre kényszeríti, és nem érzelmekre indítja; érvekkel, és nem szuggesztióval dolgozik;  röviden összefoglalva tehát a néző ne élje bele magát az előadásba, inkább gondolkodjon, és ne érezzen, mint az illúzión alapuló színház esetében; ahhoz, hogy a közönség ne azonosuljon a színpadon látottakkal, Brecht különböző elidegenítő technikákat alkalmaz; a technika vagy módszer, azaz V-effektus (a Verfremdungseffekt rövidítése) segít abban, hogy a néző ne élje bele magát az előadásba; V-effekt lehet a zene, pl. dalbetétek  (ld. a Koldusopera dalai), a montázstechnika a képi vagy a szerkezeti megvalósításban, a jelmez pl. fehér, keleties arcok festése stb.