A My Fair Ladyről - DRÁMATÉTEL

   A My Fair Lady G. B. Shaw Pygmalion című drámájának zenés változata.  Pügmalion, a szobrász görög mitológiai alak. Készít egy női szobrot, ami annyira jól sikerül, hogy beleszeret saját művébe. Aphroditéhoz, a szerelem istennőjéhez imádkozik, hogy a szobor életre keljen. Az istennő teljesíti a szobrász kérését. A történet Ovidius Metamorphoses, azaz Átváltozások című művében is olvasható, mivel a szobor emberré változik. 

G. B. Shaw Higgins professzora is egy Pügmalion, hiszen saját „művébe” szeret bele. Az ókori történethez csupán ennyiben kapcsolódik. Henry Higgins nyelvészprofesszor, fogadást köt barátjával, Pickering ezredessel Eliza Doolittle-re. A lány egy egyszerű virágárus, közönséges stílussal, beszéddel. Higgins úrinőt akar faragni belőle a fogadás kedvéért, azért, hogy saját szakmai tudását bizonyítsa: kiváló nyelvész és tanár. A terv sikerül, de egy kis szépséghibával: beleszeret Elizába. 

A My Fair Lady cselekménye, szereplői apró eltéréseket leszámítva megegyeznek Shaw drámájáéval. A musical szövegkönyvét Alan J. Lerner, zenéjét Frederick Loewe írta.

Az angol nyelvű cím utalhat arra, hogy Eliza egy kofa és egy hölgy, egy lady egyszerre. Nem is szokás lefordítani. (A fair szó is sejtethet kettősséget: a fair vásárt jelent, a fairy tündért: Eliza először egy vásári lány, később pedig tündéri.) Tulajdonképpen egy rút kiskacsa történet a My Fair Lady, csak itt nem önmagától lesz a kiskacsából gyönyörű hattyú. Eliza keményen dolgozik, hogy szépen tudjon beszélni, nyelvtörőket gyakorol (pl. Lenn délen édes éjen édent remélsz…). Az első megmérettetésen, a derbyn eleinte jól szerepel, de amikor a szurkolásra kerül sor, nem kontrollálja magát: viselkedésével, szavaival elárulja bárdolatlanságát. (De van, akinek – Freddy Eynsford-Hillnek – így is megtetszik.) A történet egyik kérdése, hogy a természetesség, Eliza „bárdolatlansága” kevesebbet ér-e, mint a társadalmi elvárásoknak megfelelő személyiségek. 

Érdekes kérdés az is, hogy Higgins Elizába szeret bele, vagy abba a lányba, akit a maga ízlése szerint „alkotott”, egyáltalán: elválasztható-e egymástól az egyén és a neveltetése.  Illetve felvetődik a szerelmes egy másik személybe vagy saját ideáljába, elképzelésébe szeret bele a másik ember személyében. Higgins és Pügmalion, a szobrász is a saját ideáljukat „készítik el”.

Hat hét újabb gyakorlás után Eliza ismét bizonyíthat a nagykövet bálján. Az eredmény ezúttal tökéletes: a lányt mindenki úrinőnek nézi. Még Kárpáthy Zoltán is, aki pedig híres arról, hogy könnyen leleplezi a csalókat. Szép kiejtése miatt Elizáról azt gondolja, hogy magyar királyi leszármazott. Higgins megnyerte a fogadást, elégedetten beszélget Pickeringgel, s amikor Eliza részt kér a sikerből, szeretné, ha elismernék az ő szorgalmát, ügyességét, elküldik.  Szintén érdekes kérdés, vajon Higginsnek joga volt-e egy „emberkísérletet” folytatni, más életével, érzéseivel játszani, ilyesmire fogadni. (A fogadás vagy az érdekkapcsolat, ami szerelemmel végződik, kedvelt eleme a hollywoodi vígjátékoknak ma is.)

Végül – úgy tűnik – fordul a kocka, nem a lánynak van szüksége a professzorra, hanem fordítva. Higgins rádöbben, hiányzik neki Eliza, beleszeretett. A musical végén Eliza visszatér: teljes a happy end. Ez változás Shaw darabjához képest, amelyben Eliza Higgins anyjánál talál menedéket, nem megy vissza a professzorhoz, lázad az ellen, hogy úgy kezeljék, mint egy sikeres kísérlet alanyát.

A My Fair Lady leghíresebb feldolgozása George Cukor 1964-es, sok Oscar-díjjal és Golden Globe-bal jutalmazott filmje Rex Harrison és Audrey Hepburn főszereplésével. A dalokat azonban – egy kivételével – Marni Nixon énekelte fel. A színházi változatban Harrison partnere Julie Andrews volt. A két főszereplő magyar hangja Igó Éva és Sinkovits Imre volt.

Magyarországon 1966-ban Seregi László rendezte meg a Fővárosi Operettszínházban Básti Lajos és Bessenyei Ferenc, illetve Lehoczky Zsuzsa és Galambos Erzsi szereplésével. (Básti ’53-ban a Pygmalion Higginsét is eljátszotta.)’94-ben Sík Ferenc állította színpadra a Magyar Színházban.

Dióhéjban - Machiavelli: Mandragóra - DRÁMATÉTEL

A mandragóra egy gyógynövény. Ezzel szeretné kúrálni a magát orvosnak kiadó fiatal Callimaco Lucreziát, a szép fiatalasszonyt. Lucreziának ugyanis nem születik gyermeke idős férjétől, a gazdag Niciától. Callimaco természetesen valójában nem a mandragórát, hanem önmagát mint szeretőt gondolja a probléma megoldásának. Ez az alapszituáció. Figyelmezteti a férjet: a mandragórakúrának van egy mellékhatása, akivel először ágyba bújik utána Lucrezia, az meghal. Így az öreg beleegyezik, hogy először egy idegen legyen Lucreziával – aki természetesen Callimaco lesz. A házasságtörés, az idős férj becsapása, a szerelem mint fő érték a korabeli cselvígjátékok legtöbbjéből nem hiányzik. A bonyodalom a cselnek köszönhető személycserékből, a házasságtörés kivitelezéséből adódik. Lucrezia eleinte nem áll kötélnek, a lefizetett pap segít rábeszélni az idegennel eltöltendő éjszakára. A végkifejlet: Callimaco kúrája annyira megtetszik a fiatalasszonynak, hogy tovább folytatják a szerelmi viszonyt – tulajdonképpen a férj jóváhagyásával. 

A szöveg - a prológust és a dalokat leszámítva – próza; ez Machiavelli nagy „vívmánya”, mert addig főleg a verses szövegek domináltak a komédiaírásban.

1957-ben Major Tamás rendezésében Rajz János játszotta Callimacót a Katonában, 1989-ben pedig a Várszínházban Gianfranco de Bosio vendégrendezésében Kállai Ferenc, Hirtling István és Kováts Adél alakították a főbb szerepeket.

A reneszánsz angol színház és Shakespeare - DRÁMA- ÉS IRODALOMTÉTEL

történelmi háttér

• az angol reneszánsz I. Erzsébet, illetve I. Jakab uralkodásának ideje (16. sz. vége, 17. eleje – kb. 200 évvel az itáliai reneszánsz után)
• a 15. század vége Angliában a „rózsák háborújá”-nak kora  (a York- és a Lancaster-ház harca a trónért, melyből végül egy harmadik, a Tudor-ház kerül ki győztesen); a „rózsák háborúját” dolgozzák fel Shakespeare királydrámái:
• Lancaster-tetralógia (II. Richárd, IV. Henrik 1-2. rész, V. Henrik)
• York-tetralógia (VI. Henrik 1-3. rész, III. Richárd)
• János király
• VIII. Henrik
• VIII. Henrik apja a III. Richárd Richmondja, azaz VII. Henrik, I. Erzsébet nagyapja; VIII. Henrik szakít a katolicizmussal és megalapítja az anglikán egyházat (oka: el akart válni feleségétől, Aragóniai Katalintól, mert az nem szült fiút – a pápa nem engedélyezte) àreformáció Angliában
• VIII. Henriket gyermekei követték a trónon: VI. Edwárd (ld. Mark Twain: Koldus és királyfi), Véres Mária és I. Erzsébet, utána pedig I. Jakab uralkodott
• Erzsébet és I. Jakab lelkes támogatói voltak a színháznak; a királynő hajói legyőzték a spanyol Győzhetetlen Armadát a tengeren  - gazdasági fejlődés  - a kultúra virágzása; Erzsébet erősebben támaszkodik a polgárságra, mint elődei  - ez is kedvez a színházaknak
• az Erzsébet-kori dráma is vallási hagyományokra vezethető vissza; a középkori drámatípusok (pl. moralitás, misztérium, mirákulum) gyorsan elvilágiasodtak és függetlenedtek az egyháztól, ill. mellettük párhuzamosan élt, fejlődött a világi színjátszás
• a puritánok (szigorú erkölcsi tisztaságot, egyszerűséget követő protestánsok) nem nézték jó szemmel a színházak működését; a londoni közigazgatással együtt úgy vélték, hogy az előadások hangoskodása, duhajkodása (a közönség részéről) veszélyes a lakosságra, de attól is tartottak, hogy a tömeg miatt könnyebben terjedhet a pestis àa színházak csak a városon kívül, a Temze túlsó partján épülhettek; főleg nekik köszönhető, hogy kb. 50 évvel később az összes angol színház bezárt

A színházakról

• a legnépszerűbb színházak ekkor (1576-1617): Theatre, Curtain, Rose, Swan, Globe, Fortune, Blackfriars, Phoenix
• a színészek eleinte különböző foglalkozású mesteremberek voltak (ld. Zubolyék a Szentivánéji álomban), azaz amatőrök, akik a piactéri emelvényeken, kocsmák mellett vagy gördülő kocsikon játszottak el egy-egy darabot vagy epizódot; általában ugyanannak a céhnek a tagjai voltak, és a történet is a mesterségükhöz kapcsolódott (pl. hajóépítők – Noé és az özönvíz története); a társulatok eleinte csavargókból, szolgákból álltak, de I. Erzsébet idején már hivatásos színészek dolgoztak a színházakban
• a színészeknek, színházaknak patrónusokra (támogatókra) volt szükségük, de előfordult az is, hogy maguk a színészek működtették részvényesként a színházat (akár Shakespeare is vagy James Burbage); Shakespeare társulata a Lordkamarás Emberei (Chamberlain’s Men) nevet viselte, amit I. Jakab a Király Embereire (King’s Men) változtatott
• a drámaíró eladta darabját a színháznak, ami a Mulatságok Mesteréhez (Master of Revels) folyamodott, hogy az előadást engedélyezzék, ezután a súgó kapta meg a példányt; általában mindenki csak azt a részt kapta meg a darabból, amelyben érdekelt volt, nehogy egy másik társulat kaparinthassa meg a teljes szöveget; mivel a műsor naponta változott és kéthetente új darab is színre került, a drámaíróknak sokat kellett írniuk; néhány szerepet konkrét színészeknek írtak (egy darabbal kb. egy jelmez árát kereste meg egy író)
• mai értelemben vett rendező nem volt, az ún. bookkeeper munkája állt talán legközelebb hozzá (ő volt a súgó, ügyelő, másoló)
• a színházakban csak férfiak játszhattak, a női, azaz szoknyaszerepeket fiatal fiúk (ld. Szerelmes Shakespeare) vagy a női játékra „szakosodó” színészek játszották (ld. Nőies játékok)
• a színházépület kör vagy sokszög alapú hatalmas, fából készült építmény volt (akár 3000 ember is elfért benne); tető nem volt, az előadásokat kora délután kezdték (természetes fény) trombitaszóra és estig be is fejezték
• a közönség vegyes volt: férfiak, nők, arisztokraták, alsóbb osztálybeliek; a legolcsóbb állójegy egy cipó ára, 1 penny volt, 2 pennyért a galériáról, háromért pedig már ülőhelyről lehetett nézni az előadást
• nem volt függöny (csak a hátsó ajtókon, ahonnan némelyik szereplő a színpadra jött)
• díszlet sem volt; a szövegből derült ki, hogy egy adott dolog micsoda a darabban - szövegdíszlet, szókulissza
• korhű jelmezekben játszottak (gyakran a gazdagabbak levetett ruhái voltak ezek); kisebb jelzések a jelmezzel pl. a turbán török, a kaftán zsidó szereplőre utal, a piros szín erőszakot, a fekete gyászt jelent stb.
• nem tagolódott a darab jelenetekre, felvonásokra, szünet nélkül játszottak (a leírt Shakespeare-darabok 5 felvonásból állnak); a darabokat egy némajáték előzte meg, amit egy prológus követett (ld. Rómeó és Júlia – kiderül belőle a haláluk is)
• a faszínházakat a 17. század elején a városban épült magán kőszínházak váltották fel (pl. Phoenix), ahová már csak tehetősebbek jártak

Shakespeare kortársai

• Christopher Marlowe: Doctor Faustus, A máltai zsidó, A nagy Tamerlán
• Thomas Kyd: Spanyol tragédia
• Ben Jonson: Volpone
• John Ford, Chapman, Marston – divatos rémdrámaszerzők
• John Fletcher, Francis Beaumont – előkelőknek szánt regénysezrű drámákat írtak
• Thomas Dekker, Thomas Middleton, Thomas Heywood – pikareszk darabok szerzői

Az ókori görög színházról - DRÁMA- ÉS IRODALOMTÉTEL

• az ókori görögöknél a színházi játékok a dionüsziához kapcsolódtak (dionüszia: Dionüszosz, a bor, mámor, a testi nedvek istenének tiszteletére tartott több napig tartó ünnep elaphoboion – március-április – hónap 10 – étől; legfontosabb része a 3 napig tartó tragédiajátékok voltak, melyen khorégoszok, költők, színészek küzdöttek a győzelemért; Szophoklész pl. hússzor is nyert, és drámaírói sikereinek köszönhette, hogy a déloszi szövetség pénztárosa volt és egyéb fontos tisztségeket is ellátott - a tragédiaírói sikerek nagy megbecsülést, akár politikai karriert is hozhattak)
• a dionüsziáknak reprezentatív jellege is volt; tavasszal küldték Athén szövetségesei a szokásos ajándékokat àláthatták Athén nagyságát (ekkor az arra érdemes férfiakat megkoszorúzták, az elesettek nagykorúvá vált árvái harci felszerelést kaptak, az állami bevétel feleslegét kosarakba rakva (a talentumokat) az orkhesztrán mutatták be
• a dionüszia napjai szentek voltak, ekkor nem szabadott pénzt behajtani, bíráskodni, verekedni, az elítélteket szabadon bocsátották
• Kr. e. az V. században 4 ünnep volt Athénban Dionüszosz tiszteletére: falusi dionüszia (dec.-jan.), lénaia (jan.-feb.), antheszténia (feb.-márc.), városi dionüszia (márc.-ápr.); a legutóbbit Peiszisztratosz türannosz vezette be à nem vezethető vissza egy régi fejlődési folyamatra, a drámák témáinak nincs köze Dionüszoszhoz! (kivéve Euripidész Bakkhánsnőkjét)

Dionüszoszról

a bor, mármor, a nedvek istene (latin neve: Bacchus, Liber) Zeusz és Szemelé thébai királylány fia; hajón érkező betolakodó; a titánok elrabolják, különböző állatokká változik, hogy megmeneküljön előlük, végül mégis megeszik – kivéve a fejét, amit Rhea istennő megment, többi részét a titánok kihányják à miután „összerakják” az Olümposzra költözik; megtanítja az embereknek az örömujjongás és a fájdalom közötti feszültség végleteit; női kísérői: mainaszok (=maenadok, bakkhánsnők) – a vadonban tébolyultan őrjöngenek, széttépik az állatokat, akár saját gyermekeiket is

Az előadások megszervezése

• a szervezés a polisz dolga volt; a legfőbb arkhón, az arkhón eponümosz (legfelsőbb állami hivatalnok) felelt a szervezésért
• az arkhón a jelentkező tragédiaköltőkből kiválasztott hármat még előző nyáron (a nagy- dionüsziák előkészületei több hónapig folytak) és a rendelkezésükre bocsátotta a kórust; a mű betanításáért a költő felelt (nem volt külön rendező)
• a költségeket a khorégosz fedezte; a khorégosz szó eredetileg karvezetőt jelent (khoreuták = a kar tagjai), de később csak a gazdag athéni polgárokat nevezték így, akik az előadás költségeit biztosították; őket is az arkhón választotta ki; törvény rögzítette, hogy mikor kinek kell vállalnia, hogy khorégosz legyen, de voltak, akik önként, soron kívül jelentkeztek, ugyanis khorégosznak lenni nagy megtiszteltetés volt  (volt, aki teljes vagyonát a kórus költségeire áldozta); pl. Periklész is volt khorégosz

A versenybírákról

• a versenyek bíráinak választása: először az ötszázak tanácsa választott a 10 phüle (közigazgatási egység) mindegyikéből embereket, akiknek nevét viasszal lezárt urnákba tették, majd mind a 10 urnából húztak egyet
• a bírák kis táblákra írták a szavazatukat, amiket szintén urnába raktak; ezekből kisorsoltak ötöt (az urnában maradt 5 szavazat kiesett)
• szereplő/néző minden athéni polgár lehetett, nők nem szerepelhettek és valószínűleg nézőkként sem vettek részt (?), a rabszolgák gazdáikkal látogathatták az előadást; belépődíj volt az előadásokra; a dolgozó embereknek a színházlátogatás miatti keresetkiesést az állam ún. theorikonnal, azaz nézőpénzzel kompenzálta; ünneplő ruhát vettek fel az előadásra; kerületek szerint ültek a nézőtéren; előadás közben ettek-ittak, bekiabáltak, szabad véleménynyilvánítás volt

Az ünnep menete

• a hónap 8. napján: proagón (agón = verseny), melyen bemutatkoztak a versenyzők; Dionüszosz képe/szobra a ligetből a templomba „ment”
• nap áldozati felvonulás (pl. fafalloszokkal); délután: dithürambosz-kórusok versenye (dithürambosz = dicsőítő ének)
• nap komédiaverseny – 5 költő 1-1 műve - 5 komédia
• 3-5. nap tragédiaverseny – minden nap előadtak 3 összefüggő tragédiát (=trilógia) és 1 szatírjátékot (trilógia + szatírjáték = tetralógia)
• az előadások előtt malacvért locsoltak szét - megtisztulás
• 6. nap: a népgyűlés kiértékelte az ünnepet; Kr. e. 449-től volt színészagón is khorégoszoké, költőké mellet (a győztesek nevét kőbe vésték)

A színészekről

• csak férfiak szerepeltek – mentesültek a katonai szolgálat alól és ellenséges területen is védelmet élveztek (à diplomáciai feladatokat is bíztak rájuk)
• Kr. e. 600 körül Arion (egy énekes) rögzítette a kultikus ének formáját; táncokat adtak elő aulosz (pásztorsíp) kíséretével; szatírok, szilének léptek fel, dithüramboszokat adtak elő Dionüszosz tiszteletére
• Theszpisz (Kr. e. VI. század) – kordéjával járta a vidéket, táncokat, dithüramboszokat adtak elő (Jókai Mór: Theszpisz kordéja – a magyar színjátszás centenáriumára); Theszpisztől nem maradt fenn dráma; szembeállította a karvezetőt (= 1. színész) a karral à létrejött a párbeszéd
• Aiszkhülosz vezeti be a második színész fellépését
• Szophoklész a harmadikét (elvileg 3 színész végig tud játszani egy drémát)
• a színészek ruhája a khiton; a tragédiákban hosszabb, a komédiákban rövidebb ruhát viseltek, utóbbiban néha a hasukat is kitömték; a „női” szereplőkre köpenyt is adtak
• cipőjük a magasított talpú kothornosz a tragédiákban, a komédiában pedig szandálban vagy mezítláb játszottak
• maszkot viseltek szerepkörnek megfelelően (benne: tölcsér a jobb akusztikáért)
• a hellenizmustól: onkosz (paróka)
• kar (kórus) – a tragédiában 15, majd 12 fő, a komédiában 24

A színházépületről

• völgyekbe, a természettel harmóniában épült, kőből
• kör alakú tánctér, azaz orkhesztra; itt szerepelt a kórus, eleinte ennek közepén volt egy áldozati oltár, majd idővel ez elvesztette jelentőségét, eltűnt; az orkhesztra csiszolt márványlapjai a jó akusztikát segítették elő; a színpaddal szemben ült Dionüszosz papja
• az orkhesztrát ¾ részben vette körül a nézőtér, azaz theatron (az epidauroszi színház 14.000 férőhelyes volt); lépcsőzetes a nézőtér
• a színpad, a színészek játéktere a logeion (egy idő után az orkhesztra szintje fölé emelték)
• a szkéné (eredetileg sátrat jelent), eleinte fából, majd kőből épült, a színészek játéktere mögötti rész (itt öltözködtek, illetve Aiszkhülosz a homlokzatát háttérként használta); (a játéktér elnevezésére is használják); 3 kapu – a középsőn, a legnagyobbon jött be pl. a királyt játszó színész; a későbbiekben a szkéné tetején is játszottak (pl. az isteneket alakító színészek)
• enkükléma (vagy ekkükléma) kigördíthető emelvény; a nyílt színen nem történhetett gyilkosság, ezért a „holttestet” például az enküklémán tolták ki
• mechané – daruszerű repítő szerkezet (főleg az istenek szerepeltetésére) – innen ered a kifejezés az isteni beavatkozásra: deus ex machina, azaz isten a gépből
• bronteion – mennydörgésgép

Az ókori görög tragikus triász tagjai: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész. 

Aiszkhülosz műveiben fontos szerepe van az isteneknek. Alakítják az emberek sorsát, gyakran meg is jelennek a művekben. Az ő nevéhez köthető az Oreszteia, az egyetlen fennmaradt trilógia (3 összefüggő tragédia). Jelentős drámája a Leláncolt Prométheusz, amely Prométheusz bűnhődéséről szól – Zeusz akaratával dacolva lehozta az embereknek a tüzet.

Szophoklész előkelő származású volt, orvos, több magas állami pozíciót is betöltött (pl. a déloszi szövetség pénztárosa volt) drámagyőzelmeinek köszönhetően. Legismertebb művei az Antigoné, az Oidipusz király és az Oidipusz Kolonoszban.

Euripidész gyakran váltott ki gúnyt és felháborodást az emberekből; nem nyert sokszor, egyes vélemények szerint azért, mert túl sokszor volt női hősnője darabjainak. Az istenek létezését nem kérdőjelezte meg, de tetteiket igen („gondolkozz és ítélj önállóan”). „Én olyannak ábrázolom az embereket, amilyennek lenniük kellene, Euripidész olyannak, amilyenek” –írta róla Szophoklész. Jelentős tragédiái: Médeia, Elektra, Hippolüthosz, Bakkhánsnők.

Az ókori görög komédiaszerzők közül Arisztophanészt, az „ókomédia atyját”, és Menandroszt, az „újkomédia atyját”, kell megemlíteni. Az utóbbitól alig maradtak fenn művek. Arisztophanésztől a Lüszisztraté, a Békák és a Felhők tartoznak az ismertebb művei közé.