A reneszánsz angol színház és Shakespeare - DRÁMA- ÉS IRODALOMTÉTEL

történelmi háttér

• az angol reneszánsz I. Erzsébet, illetve I. Jakab uralkodásának ideje (16. sz. vége, 17. eleje – kb. 200 évvel az itáliai reneszánsz után)
• a 15. század vége Angliában a „rózsák háborújá”-nak kora  (a York- és a Lancaster-ház harca a trónért, melyből végül egy harmadik, a Tudor-ház kerül ki győztesen); a „rózsák háborúját” dolgozzák fel Shakespeare királydrámái:
• Lancaster-tetralógia (II. Richárd, IV. Henrik 1-2. rész, V. Henrik)
• York-tetralógia (VI. Henrik 1-3. rész, III. Richárd)
• János király
• VIII. Henrik
• VIII. Henrik apja a III. Richárd Richmondja, azaz VII. Henrik, I. Erzsébet nagyapja; VIII. Henrik szakít a katolicizmussal és megalapítja az anglikán egyházat (oka: el akart válni feleségétől, Aragóniai Katalintól, mert az nem szült fiút – a pápa nem engedélyezte) àreformáció Angliában
• VIII. Henriket gyermekei követték a trónon: VI. Edwárd (ld. Mark Twain: Koldus és királyfi), Véres Mária és I. Erzsébet, utána pedig I. Jakab uralkodott
• Erzsébet és I. Jakab lelkes támogatói voltak a színháznak; a királynő hajói legyőzték a spanyol Győzhetetlen Armadát a tengeren  - gazdasági fejlődés  - a kultúra virágzása; Erzsébet erősebben támaszkodik a polgárságra, mint elődei  - ez is kedvez a színházaknak
• az Erzsébet-kori dráma is vallási hagyományokra vezethető vissza; a középkori drámatípusok (pl. moralitás, misztérium, mirákulum) gyorsan elvilágiasodtak és függetlenedtek az egyháztól, ill. mellettük párhuzamosan élt, fejlődött a világi színjátszás
• a puritánok (szigorú erkölcsi tisztaságot, egyszerűséget követő protestánsok) nem nézték jó szemmel a színházak működését; a londoni közigazgatással együtt úgy vélték, hogy az előadások hangoskodása, duhajkodása (a közönség részéről) veszélyes a lakosságra, de attól is tartottak, hogy a tömeg miatt könnyebben terjedhet a pestis àa színházak csak a városon kívül, a Temze túlsó partján épülhettek; főleg nekik köszönhető, hogy kb. 50 évvel később az összes angol színház bezárt

A színházakról

• a legnépszerűbb színházak ekkor (1576-1617): Theatre, Curtain, Rose, Swan, Globe, Fortune, Blackfriars, Phoenix
• a színészek eleinte különböző foglalkozású mesteremberek voltak (ld. Zubolyék a Szentivánéji álomban), azaz amatőrök, akik a piactéri emelvényeken, kocsmák mellett vagy gördülő kocsikon játszottak el egy-egy darabot vagy epizódot; általában ugyanannak a céhnek a tagjai voltak, és a történet is a mesterségükhöz kapcsolódott (pl. hajóépítők – Noé és az özönvíz története); a társulatok eleinte csavargókból, szolgákból álltak, de I. Erzsébet idején már hivatásos színészek dolgoztak a színházakban
• a színészeknek, színházaknak patrónusokra (támogatókra) volt szükségük, de előfordult az is, hogy maguk a színészek működtették részvényesként a színházat (akár Shakespeare is vagy James Burbage); Shakespeare társulata a Lordkamarás Emberei (Chamberlain’s Men) nevet viselte, amit I. Jakab a Király Embereire (King’s Men) változtatott
• a drámaíró eladta darabját a színháznak, ami a Mulatságok Mesteréhez (Master of Revels) folyamodott, hogy az előadást engedélyezzék, ezután a súgó kapta meg a példányt; általában mindenki csak azt a részt kapta meg a darabból, amelyben érdekelt volt, nehogy egy másik társulat kaparinthassa meg a teljes szöveget; mivel a műsor naponta változott és kéthetente új darab is színre került, a drámaíróknak sokat kellett írniuk; néhány szerepet konkrét színészeknek írtak (egy darabbal kb. egy jelmez árát kereste meg egy író)
• mai értelemben vett rendező nem volt, az ún. bookkeeper munkája állt talán legközelebb hozzá (ő volt a súgó, ügyelő, másoló)
• a színházakban csak férfiak játszhattak, a női, azaz szoknyaszerepeket fiatal fiúk (ld. Szerelmes Shakespeare) vagy a női játékra „szakosodó” színészek játszották (ld. Nőies játékok)
• a színházépület kör vagy sokszög alapú hatalmas, fából készült építmény volt (akár 3000 ember is elfért benne); tető nem volt, az előadásokat kora délután kezdték (természetes fény) trombitaszóra és estig be is fejezték
• a közönség vegyes volt: férfiak, nők, arisztokraták, alsóbb osztálybeliek; a legolcsóbb állójegy egy cipó ára, 1 penny volt, 2 pennyért a galériáról, háromért pedig már ülőhelyről lehetett nézni az előadást
• nem volt függöny (csak a hátsó ajtókon, ahonnan némelyik szereplő a színpadra jött)
• díszlet sem volt; a szövegből derült ki, hogy egy adott dolog micsoda a darabban - szövegdíszlet, szókulissza
• korhű jelmezekben játszottak (gyakran a gazdagabbak levetett ruhái voltak ezek); kisebb jelzések a jelmezzel pl. a turbán török, a kaftán zsidó szereplőre utal, a piros szín erőszakot, a fekete gyászt jelent stb.
• nem tagolódott a darab jelenetekre, felvonásokra, szünet nélkül játszottak (a leírt Shakespeare-darabok 5 felvonásból állnak); a darabokat egy némajáték előzte meg, amit egy prológus követett (ld. Rómeó és Júlia – kiderül belőle a haláluk is)
• a faszínházakat a 17. század elején a városban épült magán kőszínházak váltották fel (pl. Phoenix), ahová már csak tehetősebbek jártak

Shakespeare kortársai

• Christopher Marlowe: Doctor Faustus, A máltai zsidó, A nagy Tamerlán
• Thomas Kyd: Spanyol tragédia
• Ben Jonson: Volpone
• John Ford, Chapman, Marston – divatos rémdrámaszerzők
• John Fletcher, Francis Beaumont – előkelőknek szánt regénysezrű drámákat írtak
• Thomas Dekker, Thomas Middleton, Thomas Heywood – pikareszk darabok szerzői

Az ókori görög színházról - DRÁMA- ÉS IRODALOMTÉTEL

• az ókori görögöknél a színházi játékok a dionüsziához kapcsolódtak (dionüszia: Dionüszosz, a bor, mámor, a testi nedvek istenének tiszteletére tartott több napig tartó ünnep elaphoboion – március-április – hónap 10 – étől; legfontosabb része a 3 napig tartó tragédiajátékok voltak, melyen khorégoszok, költők, színészek küzdöttek a győzelemért; Szophoklész pl. hússzor is nyert, és drámaírói sikereinek köszönhette, hogy a déloszi szövetség pénztárosa volt és egyéb fontos tisztségeket is ellátott - a tragédiaírói sikerek nagy megbecsülést, akár politikai karriert is hozhattak)
• a dionüsziáknak reprezentatív jellege is volt; tavasszal küldték Athén szövetségesei a szokásos ajándékokat àláthatták Athén nagyságát (ekkor az arra érdemes férfiakat megkoszorúzták, az elesettek nagykorúvá vált árvái harci felszerelést kaptak, az állami bevétel feleslegét kosarakba rakva (a talentumokat) az orkhesztrán mutatták be
• a dionüszia napjai szentek voltak, ekkor nem szabadott pénzt behajtani, bíráskodni, verekedni, az elítélteket szabadon bocsátották
• Kr. e. az V. században 4 ünnep volt Athénban Dionüszosz tiszteletére: falusi dionüszia (dec.-jan.), lénaia (jan.-feb.), antheszténia (feb.-márc.), városi dionüszia (márc.-ápr.); a legutóbbit Peiszisztratosz türannosz vezette be à nem vezethető vissza egy régi fejlődési folyamatra, a drámák témáinak nincs köze Dionüszoszhoz! (kivéve Euripidész Bakkhánsnőkjét)

Dionüszoszról

a bor, mármor, a nedvek istene (latin neve: Bacchus, Liber) Zeusz és Szemelé thébai királylány fia; hajón érkező betolakodó; a titánok elrabolják, különböző állatokká változik, hogy megmeneküljön előlük, végül mégis megeszik – kivéve a fejét, amit Rhea istennő megment, többi részét a titánok kihányják à miután „összerakják” az Olümposzra költözik; megtanítja az embereknek az örömujjongás és a fájdalom közötti feszültség végleteit; női kísérői: mainaszok (=maenadok, bakkhánsnők) – a vadonban tébolyultan őrjöngenek, széttépik az állatokat, akár saját gyermekeiket is

Az előadások megszervezése

• a szervezés a polisz dolga volt; a legfőbb arkhón, az arkhón eponümosz (legfelsőbb állami hivatalnok) felelt a szervezésért
• az arkhón a jelentkező tragédiaköltőkből kiválasztott hármat még előző nyáron (a nagy- dionüsziák előkészületei több hónapig folytak) és a rendelkezésükre bocsátotta a kórust; a mű betanításáért a költő felelt (nem volt külön rendező)
• a költségeket a khorégosz fedezte; a khorégosz szó eredetileg karvezetőt jelent (khoreuták = a kar tagjai), de később csak a gazdag athéni polgárokat nevezték így, akik az előadás költségeit biztosították; őket is az arkhón választotta ki; törvény rögzítette, hogy mikor kinek kell vállalnia, hogy khorégosz legyen, de voltak, akik önként, soron kívül jelentkeztek, ugyanis khorégosznak lenni nagy megtiszteltetés volt  (volt, aki teljes vagyonát a kórus költségeire áldozta); pl. Periklész is volt khorégosz

A versenybírákról

• a versenyek bíráinak választása: először az ötszázak tanácsa választott a 10 phüle (közigazgatási egység) mindegyikéből embereket, akiknek nevét viasszal lezárt urnákba tették, majd mind a 10 urnából húztak egyet
• a bírák kis táblákra írták a szavazatukat, amiket szintén urnába raktak; ezekből kisorsoltak ötöt (az urnában maradt 5 szavazat kiesett)
• szereplő/néző minden athéni polgár lehetett, nők nem szerepelhettek és valószínűleg nézőkként sem vettek részt (?), a rabszolgák gazdáikkal látogathatták az előadást; belépődíj volt az előadásokra; a dolgozó embereknek a színházlátogatás miatti keresetkiesést az állam ún. theorikonnal, azaz nézőpénzzel kompenzálta; ünneplő ruhát vettek fel az előadásra; kerületek szerint ültek a nézőtéren; előadás közben ettek-ittak, bekiabáltak, szabad véleménynyilvánítás volt

Az ünnep menete

• a hónap 8. napján: proagón (agón = verseny), melyen bemutatkoztak a versenyzők; Dionüszosz képe/szobra a ligetből a templomba „ment”
• nap áldozati felvonulás (pl. fafalloszokkal); délután: dithürambosz-kórusok versenye (dithürambosz = dicsőítő ének)
• nap komédiaverseny – 5 költő 1-1 műve - 5 komédia
• 3-5. nap tragédiaverseny – minden nap előadtak 3 összefüggő tragédiát (=trilógia) és 1 szatírjátékot (trilógia + szatírjáték = tetralógia)
• az előadások előtt malacvért locsoltak szét - megtisztulás
• 6. nap: a népgyűlés kiértékelte az ünnepet; Kr. e. 449-től volt színészagón is khorégoszoké, költőké mellet (a győztesek nevét kőbe vésték)

A színészekről

• csak férfiak szerepeltek – mentesültek a katonai szolgálat alól és ellenséges területen is védelmet élveztek (à diplomáciai feladatokat is bíztak rájuk)
• Kr. e. 600 körül Arion (egy énekes) rögzítette a kultikus ének formáját; táncokat adtak elő aulosz (pásztorsíp) kíséretével; szatírok, szilének léptek fel, dithüramboszokat adtak elő Dionüszosz tiszteletére
• Theszpisz (Kr. e. VI. század) – kordéjával járta a vidéket, táncokat, dithüramboszokat adtak elő (Jókai Mór: Theszpisz kordéja – a magyar színjátszás centenáriumára); Theszpisztől nem maradt fenn dráma; szembeállította a karvezetőt (= 1. színész) a karral à létrejött a párbeszéd
• Aiszkhülosz vezeti be a második színész fellépését
• Szophoklész a harmadikét (elvileg 3 színész végig tud játszani egy drémát)
• a színészek ruhája a khiton; a tragédiákban hosszabb, a komédiákban rövidebb ruhát viseltek, utóbbiban néha a hasukat is kitömték; a „női” szereplőkre köpenyt is adtak
• cipőjük a magasított talpú kothornosz a tragédiákban, a komédiában pedig szandálban vagy mezítláb játszottak
• maszkot viseltek szerepkörnek megfelelően (benne: tölcsér a jobb akusztikáért)
• a hellenizmustól: onkosz (paróka)
• kar (kórus) – a tragédiában 15, majd 12 fő, a komédiában 24

A színházépületről

• völgyekbe, a természettel harmóniában épült, kőből
• kör alakú tánctér, azaz orkhesztra; itt szerepelt a kórus, eleinte ennek közepén volt egy áldozati oltár, majd idővel ez elvesztette jelentőségét, eltűnt; az orkhesztra csiszolt márványlapjai a jó akusztikát segítették elő; a színpaddal szemben ült Dionüszosz papja
• az orkhesztrát ¾ részben vette körül a nézőtér, azaz theatron (az epidauroszi színház 14.000 férőhelyes volt); lépcsőzetes a nézőtér
• a színpad, a színészek játéktere a logeion (egy idő után az orkhesztra szintje fölé emelték)
• a szkéné (eredetileg sátrat jelent), eleinte fából, majd kőből épült, a színészek játéktere mögötti rész (itt öltözködtek, illetve Aiszkhülosz a homlokzatát háttérként használta); (a játéktér elnevezésére is használják); 3 kapu – a középsőn, a legnagyobbon jött be pl. a királyt játszó színész; a későbbiekben a szkéné tetején is játszottak (pl. az isteneket alakító színészek)
• enkükléma (vagy ekkükléma) kigördíthető emelvény; a nyílt színen nem történhetett gyilkosság, ezért a „holttestet” például az enküklémán tolták ki
• mechané – daruszerű repítő szerkezet (főleg az istenek szerepeltetésére) – innen ered a kifejezés az isteni beavatkozásra: deus ex machina, azaz isten a gépből
• bronteion – mennydörgésgép

Az ókori görög tragikus triász tagjai: Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész. 

Aiszkhülosz műveiben fontos szerepe van az isteneknek. Alakítják az emberek sorsát, gyakran meg is jelennek a művekben. Az ő nevéhez köthető az Oreszteia, az egyetlen fennmaradt trilógia (3 összefüggő tragédia). Jelentős drámája a Leláncolt Prométheusz, amely Prométheusz bűnhődéséről szól – Zeusz akaratával dacolva lehozta az embereknek a tüzet.

Szophoklész előkelő származású volt, orvos, több magas állami pozíciót is betöltött (pl. a déloszi szövetség pénztárosa volt) drámagyőzelmeinek köszönhetően. Legismertebb művei az Antigoné, az Oidipusz király és az Oidipusz Kolonoszban.

Euripidész gyakran váltott ki gúnyt és felháborodást az emberekből; nem nyert sokszor, egyes vélemények szerint azért, mert túl sokszor volt női hősnője darabjainak. Az istenek létezését nem kérdőjelezte meg, de tetteiket igen („gondolkozz és ítélj önállóan”). „Én olyannak ábrázolom az embereket, amilyennek lenniük kellene, Euripidész olyannak, amilyenek” –írta róla Szophoklész. Jelentős tragédiái: Médeia, Elektra, Hippolüthosz, Bakkhánsnők.

Az ókori görög komédiaszerzők közül Arisztophanészt, az „ókomédia atyját”, és Menandroszt, az „újkomédia atyját”, kell megemlíteni. Az utóbbitól alig maradtak fenn művek. Arisztophanésztől a Lüszisztraté, a Békák és a Felhők tartoznak az ismertebb művei közé.

Szophoklész: Oidipusz király - CSELEKMÉNYVÁZLAT

Segítség a dráma elemzéséhez.
Oidipusz családfája.

• szereplők: Oedipus, pap, Kreon, Tiresias, Iokasté, hírnök, pásztor, hírmondó
• történik: Thébában, a királyi palota előtt; Oedipus és a pap beszélgetnek

• Oedipus elé jöttek sokan a városból, mert – a pap szavai szerint – tőle várnak megoldást a várost sújtó dögvész miatt, hiszen egykor a Szphinxtől is megmentette őket 
• Oedipus kifejti, hogy neki a legkeservesebb látni a város pusztulását; amit lehet, megtesz; elküldte sógorát, Kreont Delphibe jóslatért

• Kreon felfedi a dögvész okát:

„Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért

lemosni. A városra vér hozott vihart.”

• Kreon szavaiból kiderül, hogy valószínűleg Láios bosszulatlan halála okozza a bajt; úgy tudják, útonállók ölték meg, de mivel a Szphinxszel volt elfoglalva a város, nem indultak felkutatni a gyilkost, ám úgy tudják, egy ember megmenekült Láios kíséretéből
• Oedipus megígéri, hogy az igazság végére jár; az ígéretet hallva a pap és a nép elvonulnak   bevonul a kar: Zeustól, Athénától, Artemistől és Apollóntól kérnek segítséget, majd Bacchustól is és felvázolják a dögvész borzalmait
• bejön Oedipus, és a karra reagálva hosszasan kifejti, hogy kinyomozza, ki a gyilkos, és elűzi a városból, erre szólítja fel a népet is, és arra, hogy ha valaki tud valamit Láios gyilkosáról, ne titkolja
• megérkezik Tiresias, a vak jós, de ő vonakodik megmondani, amit tud (itt: Oedipus és Tiresias hosszabb párbeszéde); Oedipus bűnösnek tartja a jóst hallgatása miatt, aki a szócsata végén azt mondja, hogy Oedipus a gyilkos:

„Azt mondom: a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!”

„Azt mondom, hogy azokhoz, akiket szeretsz,

rút viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.”

•      Oedipus úgy véli, Tiresias szavait Kreontól veszi; nem hisz neki:

„vak vagy, és füled és elméd éppoly vak, mint szemed”

•  a kar csak egy mondatot szúr be a párbeszédbe: mindkét férfiból a harag beszél
• Tiresias arra hivatkozik, hogy ő nem is akarta felfedni az igazságot, úgyhogy nem illeti bírálat; utal Oedipus származásának homályosságára is, de amikor az rákérdez, azt mondja, ha Oedipus a talányoknak olyan nagy tudója (Szphinx), fejtse meg (előzőleg Oedipus megkérdőjelezte a jós tehetségét, hiszen nem mentette meg a várost a Szphinxtől)
• a végén Tiresias összefoglalja Oedipus bűnét: megölte apját és saját anyjának nemzett gyermekeket; Tiresiast egy kisfiú vezeti ki és be
• ismét a kar jön: szörnyű a vétke a vétkesnek, de Oedipus csak jót tett mindig a városnak, csak a tények bizonyítják bárki bűnösségét
•  jön Kreon, hogy tisztázza magát a hamis vádak alól:

„Miből látszott az, mintha épp az én cselem

biztatta volna hazug szóra tán a jóst?”

• erre a kar:

„Uralkodóknak tetteit nem vizsgálom”

• jön Oedipus és hosszan vitáznak Kreonnal (Oedipus számonkéri, hogy miért nem derítették ki még akkor, amikor a gyilkosság történt, ki ölte meg Láiost, és az is érdekli, beszélt-e akkor róla Tiresias; ha valóban ő a gyilkos, miért csak most mondja?)

• Kreon azt mondja, semmi köze ahhoz, amit a jós mondott, hiszen így is királyi élete van, de a király felelőssége nélkül; nem vágyik arra, hogy király legyen:

„Mert nem helyes, könnyelműn jónak tartani

azt, aki rossz, de rossznak sem azt, aki jó.

Eldobni hű barátot annyi, mint saját

életedet s amit csak legjobban szeretsz.

Idővel ezt jól megtudod, mert az igaz

embert egyedül az idő mutatja meg,

míg a hitványra első percben ráfigyelsz.”

kar: „gyors ítélet nem jár biztosan”

• minderre – Oedipus nem száműzni, hanem megölni akarja Kreont
• kar: „hagyjátok abba, fejedelmek!”
• Iokasté érkezése vet véget a vitának, kéri férjét, hogy higgyen Kreonnak (a kar is azt mondja, mint Iokasté)
• Iokasté először a karral, majd Oedipusszal próbálja tisztázni a veszekedés okát
• Iokasté azzal vigasztalja férjét, hogy valaha neki is mondtak egy jóslatot: fia megöli férjét és őt veszi el, de lám, fia halott, férjét pedig útonállók ölték meg, a jóslatok tehát semmit sem érnek 
•    Oedipust felzaklatják ezek a szavak és pontos leírást kér Láiosról és a halála körülményeiről; azt mondja, talán mégis igaza volt a jósnak; egyetlen reménye, hogy a szolga, aki látta a gyilkosságot, azt mondja majd, hogy nem Oedipus volt a gyilkos; majd elmeséli hosszan Iokasténak, miért hagyta ott korinthoszi (vélt) szüleit, kiderült, hogy nem vér szerinti szülei a király és a királyné, de a delphi jós nem árulta el, kik a valódiak, csak annyit, hogy apját megöli majd, és anyját veszi el
• Iokasté megint vigasztalni próbálja: a jóslat szerint Láiost az ő fia kellett volna, hogy megölje, de ő már pici korában meghalt (ennek ellenére Oedipus mégis kéri: küldessen el a pásztorért, akire rábízta a gyerek sorsát
• csak a kar marad a színpadon: a gazságról és a gőgről énekel
• egy hírnök érkezik, aki közli, hogy Polybos meghalt, így Oedipus lett Korinthosz királya; Oedipus a hallottaktól fellélegzik, hiszen így nem teljesült a jóslat, nem ölte meg apját (azaz Polybost), de anyját (Meropét) még elveheti
• a hírnök megnyugtatja, ettől nem kell tartania, ugyanis ő vitte Oedipust Korinthoszba, tehát nem vér szerinti fia Polybosnak és Meropénak; egy thébai pásztor bízta rá
• Oedipus a kar felé fordul, hogy tudják-e, ki adott egy gyermeket egykor ennek a hírnöknek; a kar szerint ugyanaz a pásztor, aki Láios halálánál jelen volt, akiért elküldettek; de ezt a királynénak jobban kell tudnia
• Iokasté – hallva a hírnök szavait – megrémül:

„Az istenekre, hogyha kedves életed

ezt ne kutassad! – Elég kín ez énnekem!’

•  Iokasté berohan a palotába, Oedipus felkészül arra, hogy megtudja, ki is ő; azt hiszi, a felesége attól tart, hogy kiderül, alacsony származású
• megérkezik a pásztor, de nehezen akar beszélni; mert fél attól, amit mondania kell; végül mindenre fény derül
• Oedipus:

„Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,

kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad.”

• ő is a palotába rohan, a két pásztor elmegy
• a kar „dalol” arról, hogy Oedipus a legnagyobb boldogságból a legnagyobb gyötrelembe zuhant

„Kinek lehet itt nagyobb

boldogsága a földön, mint

amit adhat a látszat, mely

látszik, s látszva enyészik?”

• egy hírmondó jön ki a palotából, aki a karnak elmeséli, hogy Iokasté felakasztotta magát, Oedipus pedig a királyné köntöséből kivett kapcsokkal megvakította magá
• kijön Oedipus a palotából (hosszú jajgatás)
• belép Kreon; Oedipus arra kéri, küldje őt száműzetésbe, de Kreon azt mondja, meg kell kérdeznie az istenektől, hogy mit tegyen
• Oedipus arra kéri Kreont, vezesse hozzá kislányait, és a későbbiekben vigyázzon rájuk, hiszen szegényekre szörnyű jövő vár apjuk bűne miatt
• Kreon:

„Én sohse mondom azt, amit nem gondolok […]

Mindent bírni ne akarj:

ami eddig a tiéd volt, nem kísér már sírodig”

•   „végszó”

Oedipus:

„Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oedipus,

ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király,

minden polgár írigy szemmel leste boldogságomat:

s nézzétek, mily rettentő sors hullámába hulltam én!

Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete

kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

-vége-

Az idézetek forrása Babits Mihály fordítása.

A teljes fordítás itt olvasható:

 Szophoklész: Oidipusz király

http://mek.oszk.hu/00500/00502/00502.htm