Szophoklész Oidipusz királyáról - IRODALOM- ÉS DRÁMATÉTEL

Az Oidipusz király egy a thébai mondakörbe tartozó történetet dolgoz fel: egy jóslat szerint megöli majd apját és anyját veszi feleségül. Hogy ezt elkerüljék, Laiosz és Iokaszté, Théba királya és királynéja, Oidipusz szülei egy pásztorra bízzák a csecsemőt, aki azonban nem végez vele. Oidipusz sorsa szerencsésen alakul: a korinthoszi király udvarába kerül, aki sajátjaként neveli fel. Felnőttként fülébe jut a jóslat, ezért elmegy Korinthoszból – azt hiszi, ők a valódi szülei. Út közben összetűzésbe kerül valódi apjával, Laiosz királlyal, és megöli. Thébát megmenti a dögvésztől – megfejti a Szphinx feladványát, így jutalomból király lesz és feleségül veheti a királynét: saját anyját. A jóslat beteljesedik.

Mindez nem a drámában történik, de a múlt eseményei szorosan befolyásolják a jelent. Az Oidipusz király analitikus dráma, azaz a konfliktust egy régebbi esemény (ami a dráma ideje előtt történt) váltja ki. Thébát ugyanis – a vérfertőző viszony miatt – ismét dögvész sújtja. Az expozíció tehát: Oidipusz királynak meg kell mentenie Thébát a dögvésztől.

Oidipusz elküldi Kreónt, anyja testvérét Delphibe jóslatért, így az is kiderül, Laiosz király megbosszulatlan halála is közrejátszik a dögvész kitörésében. Oidipusz megátkozza Laiosz gyilkosát – nem tudja, hogy az ő maga.

A dráma bonyodalma: hogyan jön rá Oidipusz a valóságra (megölte apját, elvette anyját), azaz hogyan jön rá arra, ki is ő valójában.

Értelmezhető tehát ez a mű az identitáskeresés, az önmegismerés drámájaként is.  (Erre építi  Erika Fischer-Lichte A dráma története című könyvében részletes Oidipusz király – elemzését.) Amikor Kreón utal rá, talán épp Oidipusz él vérfertőző viszonyban, ő nem hisz neki. Sem Teireisziasznak, a vak jósnak, aki kimondja az igazságot. A „szemtanúnak”, a pásztornak már hisz, de valójában, aki meggyőzi: önmaga. Akármennyi jel és bizonyíték adott, az ember csak azt hiszi el, amit akar. Oidipusz végül a saját értelmének (görögül nusz) köszönheti, hogy rájön, ki ő. Felismerése a dráma tetőpontja.

Ekkor megvakítja magát, majd úgy dönt, a nyilvánosság elé tárja, ki is ő és mit tett. A vakság az irodalomban legtöbbször a „valódi látás” jelképe: a vak a valóságot, nem a szemmel látható felszínt érzékeli. (pl. Teireisziasz; Gloster a Lear királyból)

Felveti a mű azt a kérdést is: vajon mindig jó-e, ha tudjuk az igazságot, vagy maradjon a titok titok. Iokaszté sejti, mi az igazság. Bizonygatja Oidipusznak, lám, az ő jóslata sem lett igaz, miért lenne az az Oidipuszra kimondott. De míg ezt bizonygatja, egyre inkább azt bizonyítja: a két jóslat egy és beteljesedett. Iokaszté nem képes elviselni az igazságot, megöli magát. Oidipusz viszont vállalja a tettét, és azt, ki is ő. Úgy tűnik, az igazságnak mindig ki kell derülnie: a dögvész addig nem múlik el.

A történet sok kérdést vet fel a bűnnel kapcsolatban is. Mélyebbre ásva a görög mitológiába tudjuk, a labdakidák, Oidipusz hősei bűnt követtek el Árész ellen. Vajon kell-e szenvedniük az utódoknak az ősök bűneiért? (Örökölhető-e a bűn?) Ha Oidipusz lányának, Antigonénak a történetére is gondolunk, úgy tűnik, igen, hisz ő akaratlanul sem tett semmi rosszat. Az is kérdés, bűnösök vagyunk-e, ha nem tudjuk, hogy rosszat teszünk. (Oidipusz nem tudta, hogy Iokaszté az anyja.)

Elemezhető a mű úgy is, mint a sors, a végzet drámája. Laiosz és neje nem akarják, hogy beteljesedjék a jóslat, Oidipusz is ezért megy el Korinthosztból. A jóslat mégis beteljesedik. A mű szerint a sorsunkat nem kerülhetjük ki, nem futhatunk előle (ld. pl. Jónás könyve). Persze felvetődik az a kérdés is, akkor mit tehetünk, hogy pl. jók legyünk, ha a sorsunk úgyis tőlünk függetlenül – a görögök szerint az istenek akaratának megfelelően – alakul.

A drámát megközelíthetjük a pszichológia felől is. Freud szerint minden gyerek az ellenkező nemű szülőhöz vonzódik jobban, tudat alatt is őt keresi a másik nemben. Ezt a jelenséget Freud Oedipus-komplexusnak nevezte el, épp erre a történetre utalva. Oidipusz tehát a pszichológia és a biológia áldozata? 

A magyar színpadokon valószínűleg az Oidipusz király a leggyakrabban előadott görög dráma. 1962-ben a Nemzeti színpadán Básti Lajos és Tőkés Anna játszották a főbb szerepeket, 2006-ban László Zsolt és Udvaros Dorottya. Legelőször 1891-ben szólalt meg színpadon ez a mű. Iokasztét Jászai Mari játszotta, aki egy másik „görög szerepét”, az Elektrát élete legnagyobb szerepének tartotta.

Az ókori görög színházról még itt olvashatsz, a dráma cselekményvázlatát pedig itt találod.
Itt pedig egy ábrát Oidipusz családfájáról.

A napra (nem) lehet nézni...

A bejegyzés itt is olvasható.

Jobb, ha nem nézünk a Napba szabad szemmel. Ezt Petőfi is tudta, mégis belenézett. 1842. július 8-án Pápa mellől figyelte unokatestvérével, Orlay Petrich Somával és barátjával, Jókaival, hogyan takarja el a Hold a Napot, majd engedi újra látni. Az általunk ismert, lázadó Petőfi-képhez jól illik, hogy csak azért is szabad szemmel, vakmerően a Napba néz. Annyira megsérült a szeme, hogy Orlaynak támogatnia kellett hazafelé menet, mert nem látott rendesen. Később visszatért a látása. Az esetet idézi Szemfájásomkor című versében.

Budapest, 2015.03.20. 10:43

Jókai is írt a napfogyatkozásról. Az ítélet napja című írásában néhány anekdotát gyűjtött össze. Olyan ez az írás, mint egy rövidke viccgyűjtemény, amely a tudatlanságot figurázza ki; az emberek sok mindent kitalálnak és elhisznek, ha valamit – mint, hogy eltűnik a Nap – nem értenek.

A tudatlanságból húz hasznot Mark Twain hőse is az Egy jenki Arthur király udvarában című regényben. A jenki Twain korából, a XIX. századból érkezik a VI. századi Arthur udvarába. Sok mindent tud, például, hogy napfogyatkozás lesz. Azt mondja, el tudja tüntetni a napot. Ez „sikerül” is, ettől kezdve mágusként tisztelik. 

A napfogyatkozás az irodalomban legtöbbször rossz előjel vagy valami értékes, jó dolog eltűnésének a metaforája. A Lear királyban Gloster így szól: „Ezek az utóbbi nap- s holdfogyatkozások nem jót jelentenek nekünk; ámbár a természet bölcsessége ezt így is, úgy is magyarázhatja, a természetet magát is ostorozzák a bekövetkező események: a szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, testvérek összecsapnak, a városokban zendülés, viszály a falukon, palotákban árulás, s a viszony felbomlik apa s fiú között.” Ezt az első felvonás második színében mondja Gloster, és igaza lesz. Fiai viszálykodnak, ahogy Lear lányai is, a király kitagadja Cordeliát és így tovább, sok gonoszság, sok gyűlölet, sok halott a vége.

 

Thomas Hardy Hazatérés című regényében is rossz előjel, hogy Clym és Eustacia megnézik Párizsban (valószínűleg az 1870-es) napfogyatkozást, az életük nem alakul jól. És hogy ne csak a szépirodalomból merítsünk: az Alkonyat-sorozat harmadik kötetének címe: Napfogyatkozás. Egyre kevesebb a nap, egyre több a sötétség, azaz Bella egyre inkább a vámpírok világához tartozik, ami elég sok küszködéssel, szenvedéssel jár, míg el nem jön a boldog vég.

 

Végül: Homérosz. Bár az Odüsszeia irodalmi mű, nem tudományos írás, több csillagászati jelenséget is megemlít, ami felkeltette a csillagászok és a történészek érdeklődését. Amikor Odüsszeusz hazatér Ithakába, és megöli a kérőket, akik a feleségét, a trónját (sőt a fia életét is) el akarják venni, eltűnik a Nap. Hiába diadalmaskodik a főhős, a kérők sok gonoszságát, majd a vérfürdő részleteit olvasva nem csodálkozunk, ha elsötétül az ég is. A tudósokat viszont nem az foglalkoztatta, hogy milyen jelentései lehetnek a napfogyatkozásnak, hanem, hogy mikor volt. Ez alapján ugyanis meghatározható a trójai háború ideje. (Kr. e. 1178-ra teszik.)  Persze sokan kételkednek abban, lehet-e egy tudományos kutatás alapja egy eposz. Hihetünk-e Homérosznak? Ha arra gondolunk, hogy Schliemann Homérosz sorai alapján találta meg Tróját, elhihetjük, volt volt akkoriban is egy napfogyatkozás. Még ha nem is láttuk a saját szemükkel.